Régen úgy kezdődött a nap, hogy megvettük az újságot, és elolvastuk. Emlékszem a török kávé illatára, az újságpapír zizzenésére, egy-egy érdekesebb cikk fölötti mélázásra. A Magyar Szó kitöltötte a napot.
Régen úgy kezdődött a nap, hogy bekapcsoltuk a rádiót. Emlékszem arra, ahogyan felforr a víz, és a gőz az ablakot is elhomályosítja. A pontos idő kíméletlenül bemondásra került, és megint késéssel kezdődött a nap.
Régen úgy végződött a nap, hogy bekapcsoltuk a televíziót, és kezdődött a film. Másnap, miután elolvastuk az újságot, meghallgattuk a rádióban a híreket, megbeszéltük az esti filmet.
Régen úgy készültünk az alvásra, hogy lámpaoltás után is olvastunk.
Régen egy nap pontosan egy napig tartott. És abba az egy napban éppen annyi fért bele, amennyit bele lehetett tuszakolni. De mindig volt benne pihenés és munka, nevetés és beszélgetés.
Nem állítom, hogy mindez hiányozna. Hiszen a hírek folyamatosan érkeznek, a cikkek folyamatosan íródnak, az újságok folyamatosan „jelennek” meg a telefonon. Szinte nevetséges felidézni azokat az emlékeket, amikor egy napilap kitartott egy egész napig. Vagy kitöltötte azt az időt, amit újságolvasásra szántak az emberek. Aztán még vissza lehetett rá térni délután – ha úgy adódott, hogy esett, és elmaradt a kinti tevékenység. És az sem hiányzik, hogy szóljon a rádió. Arról beszéljenek, amiről akarnak, és nem arról, ami engem érdekel. Mennyivel egyszerűbb, hogy csakis olyan műsorokat lehet hallgatni, aminek témái érdekelnek. És az sem hiányzik, hogy este bekapcsoljuk a tévét, és kezdődjön a film – hiszen olyan filmet nézhetünk, amilyent választunk magunknak, és akkor, amikor kedvünk tartja.
Szinte észrevétlenül múltak el azok a napok, amelyek társadalom elnevezés alatt összetartották az embereket. Ez az összetartozás számos eszközzel valósult meg, ezek közé tartozott a napilap, a rádió, a tévé és az esti film is. Amíg ez így volt, fel sem merült bennünk, milyen jelentősége van a mérlegelés, a hümmögés, a tűnődés tudományának. A megvitatás szabadságának. A csöndes szitkozódás felszabadító folyamatának. Egyéni és közösségi élmények alakították az emberi közösségeket, amit társadalomnak neveztek. Amióta mindez nincs így, amióta elmúltak azok a mérlegelés, hümmögés, tűnődés, megvitatás, csöndes szitkozódás napjai, fel szokott merülni, hogy hiányzik valami. Mindenki mást szokott megjelölni, ha rákérdeznek, mi is hiányzik. Azt meglehetősen ritkán szokták mondani, hogy az élet hiányzik a napokból. A fiatalok ezt már nem is értik, mondják az idősebbek. Miféle élet? És valóban, jogos a kérdés, miféle élet? Amiben egyetlen napilap, a Szabó család meg az Onedinek? Vagy Bal-bal-baltazar és a kockás fülű nyúl? Lámpaoltás után is olvasás? Könyv-szag? A huszadik század rókája? Micsoda?! Meg ha oroszlán, akkor jó lesz a film?
Elmúltak azok a napok, amelyek jelentőséggel bírtak. Amelyek nem voltak egyformák. Elmúltak a tésztanapok, és elmúlt a szombat esték láza. Elmúltak azok a napok, amelyekre készülődni lehetett. Elmúltak a várakozás napjai. Elmúltak a türelem napjai. Éppen ideje elkezdeni kitölteni a napokat.
