Gyermekkoromban imádtam a meséket. Tudom, ezzel nem mondok különösebben nagy újdonságot, hiszen csaknem minden gyermek így van ezzel. Legfeljebb a mesék szeretetének mértéke az, ami változó. Aztán valahogy ezt is kinövi az ember. Legalábbis általában így történik. Sokunk esetében azonban a mesék szeretete felnőtt korban sem múlik el. Így vagyok ezzel jómagam is. Persze, ma már egészen másféle szempontból tekintek rájuk, mint gyermekkoromban. Azt, hogy ez a változás minőségi-e, vagy sem, nem tudom, legfeljebb csak remélem, mindenesetre mind a mai napig jólesik például a vasárnap reggeli kávé mellett megtekinteni egy-egy csodálatos magyar népmesét, amelyeket sokunk örömére, bármennyire is másfelé tart a világ, még ma is gyakran műsorukra tűznek nemcsak a közszolgálati, hanem a kereskedelmi televíziós csatornák is. Persze, ha nem így lenne, a különféle videómegosztó oldalak nyújtotta lehetőségeknek köszönhetően akkor is könnyen rájuk találhatnánk, igaz, abban az esetben az is kérdéses lenne, vajon eszünkbe jutna-e egyáltalán, hogy rájuk keressünk, és megtekintsük őket, sajátos utazást téve ezáltal nemcsak saját gyermekkorunkban, hanem egyben múltbéli és jelenbeli önmagunkban is.
Mert bármennyire is kikértük magunknak tinédzserkorunkban, hogy mi márpedig soha többé nem olvasunk meséket, nem nézünk rajzfilmeket, mert az olyan gyerekes, mi pedig már rég kinőttünk ebből az egészből, felnőttként bizony újra meg újra képesek vagyunk rácsodálkozni azokra az elemeikre meg azokra az üzeneteikre, amelyeket gyermekként talán fel sem fedeztünk igazán, mégis észrevétlenül belénk ivódtak, jelentős mértékben hozzájárulva az értékrendünk, sőt ezáltal az egész személyiségünk fejlődéséhez is.
A népszerű erdélyi pszichológus, Kádár Annamária a Mesepszichológia című könyvsorozatának első részében, amelyben éppen az érzelmi intelligencia gyermekkorban történő fejlesztésével foglalkozik, a mesei tízparancsolatot is megfogalmazta, amelynek első parancsa az, hogy lássuk meg és fogadjuk el a csodákat, illetve a varázslatot; a második pedig az, hogy merjünk elindulni, hiszen ha ott van a zsebünkben a hamuban sült pogácsa és az atyai-anyai áldás, akkor semmi baj nem érhet minket, a többi meg majd kialakul útközben. A harmadik szerint keressük meg a saját utunkat, és azon haladjunk, ám ne siessünk, mert bár mindig vannak rövidítési lehetőségek, kényelmesebb megoldások, azok sok esetben zsákutcákat jelentenek számunkra, ezért rendkívül fontos, hogy soha ne térjünk le a jó útról. A negyedik arra szólít fel, hogy segítsünk, ha olyan társakkal találkozunk, akik a segítségünket kérik, sőt, vegyük észre őket, és ajánljuk fel nekik magunk a segítségünket, illetve tudjunk segítséget kérni, és legyünk képesek el is fogadni azt, amikor szükségünk van rá. Az ötödik parancs szerint a jóság, az őszinteség és a hitelesség ugyan nem tűnik mindig célravezetőnek az adott pillanatban, ám ha azok a mesehősök szeretnénk lenni, akik felkapaszkodnak az égig érő fa tetejére, akkor bizony tudnunk kell, hogy oda csakis úgy juthatunk fel. A hatodik szerint tiszteljük az ellenségeinket annyira, hogy csakis szemtől szemben, egyenlő esélyekkel küzdünk meg velük, és ha úgy alakul, fogadjuk el a vereséget is, felismerve, hogy bizony mi sem vagyunk legyőzhetetlenek. A hetedik parancsolat az, hogy küzdjünk meg azért, ami fontos nekünk, ne adjuk fel, ha elveszítünk egy csatát, a nyolcadik úgy szól, nyugodtan kimutatjuk az érzéseimet, örömünket, bánatunkat, fájdalmunkat, csalódottságunkat, mert bár így sebezhetőknek tűnünk, valójában így leszünk sebezhetetlenek. A kilencedik szerint ne ítéljünk, ítélkezzünk felszínesen, hiszen a gebe gyakran egy elvarázsolt táltos paripa, a tizedik értelmében pedig ne féljünk a veszteségektől és a kudarcoktól, mivel ezek az önmagunk felé vezető utazás részei, inkább legyünk hálásak ezekért is, mert sokkal többet tanulhatunk belőlük, mint a sikereinkből.
A sajátos tízparancsolat pontjainál elmélázva akaratlanul is felmerül az emberben, hogy milyen érdekes lenne összeállítani a saját hasonló listánkat, átgondolva, hogy vajon melyek lehetnének azok a mesei parancsok, amelyek gyermekkorunkban a leginkább meghatározóak voltak számunkra, illetve melyek lennének közülük azok, amelyeket még ma, felnőttekként is meghatározóknak érzünk… Ugye?
