Kiváltságos korban élünk, mi XXI. századi magyarok? Mi az időszak legnagyobb kihívása nemzetünk szempontjából? Képesek leszünk egy ezeréves jövő alapjait megteremteni? Őseink hogyan tudták mindezt megcsinálni? Évekkel ezelőtt a magyar médiában keringett egy 1890 környékén készült fénykép azokról a magyar bakákról, akik fiatalon az 1848/49-es szabadságharcban küzdöttek. Az öreg vitézek arcán látható mély ráncok sűrű erdeje mellett testtartásukból, szomorú tekintetükből tükröződött vissza a hosszú évtizedek mérhetetlen csalódottsága. Annak a generációnak, amely harcolt az 1848/49-es szabadságharcban, az életét, fiatalságát adta a haza ügyéért, később a szabadságharc elbukása és az azt követő megtorlások, elvesztegetett évtizedek elképesztő nyomokat hagytak az életében. Azok a fiatal magyar huszárok, akik húszévesen harcba vonultak, egy évvel később pedig Világosnál letették a fegyvert, abban a nyomorúságos tudatban élték le életüket, hogy áldozatuk ellenére semmi nem változott.
A mohácsi vészt követő magyar történelmen végigtekintve határozottan kijelenthetjük, hogy az ez alatt az ötszáz év alatt élő összes magyar generáció históriája a ’48-ashoz hasonló meghatározottságok mentén zajlott le. Mohács után úgy nőtt fel nagyjából tizenöt magyar generáció, hogy csak szűk keretek között volt lehetőségük nemzeti stratégiákban gondolkodni. Amikor itt volt a török, akkor ki kellett űzni. Aztán itt volt az osztrák. Nem volt más alternatíva, ki kellett űzni a labancokat. Majd jött Trianon. Elveszítettük a területünk kétharmadát. A terület-visszaszerzés, a revízió vált nemzetünk első számú stratégiai céljává. Nem sokkal később megjött a német, elment. Majd dübörgő harckocsikkal, vörös zászlót lebegtetve megjelentek az oroszok. Mi lett az elsődleges stratégiánk? Ruszkik haza! A magyar nemzetnek az elmúlt ötszáz évben tehát gyakorlatilag olyan geopolitikai adottságok mentén kellett léteznie, amelyben nem voltak alternatívák, stratégiadöntési lehetőségek. Ugyanakkor az, hogy 2021-ben létezik magyar nemzet, az őseink véres küzdelmeinek, áldozatvállalásainak, illetve ezeknek a nehéz időknek az eredménye. Hiszen ezen történelmi viszontagságok voltak azok, amelyek hazáját szerető, azért foggal-körömmel küzdő egységes közösséggé tudott kovácsolni bennünket hosszú évszázadokon keresztül. Őseinknek köszönhetjük azt a sokunknak természetesnek vélt lehetőséget is, hogy ma, a XXI. század első felében tudunk széles körű stratégiákban gondolkodni. Akármennyire természetesnek tűnik, ez a mi generációnk kiváltságos lehetősége. Ám ezen privilégium egyúttal megteremti a megkérdőjelezés, a mérlegelés opcióját is, amely a magyar lélek elvesztését eredményezheti. S hogy ez miért baj? Erre a kérdésre az Egri csillagok című könyvben olvasható Dobó István-beszéd adhat választ: „Az egri vár erős, de ott a szolnoki példa, hogy a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében. Ott pénzen fogadott, idegen zsoldosok voltak. Nem a várat mentek védeni, hanem hogy zsoldot kapjanak. Itt az öt pattantyús kivételével minden ember magyar. Itt mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel. Ha élet kell, élettel. De ne mondhassa azt ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik 1552-ben itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet.”
Egyre inkább úgy tűnik – generációnk kiváltságából adódóan –, a magyarságunk gyászleplét magával hordozó identitásválság leküzdése lesz nemzetünk egyik, ha nem legnagyobb kihívása a XXI. században. Ha nem járunk sikerrel, képtelenek leszünk magyarságunk ezeréves várát megvédeni.
