A szó cselekedet, ami elvégzi a maga feladatát. Csakhogy közben túl sok áldozattal jár. Túl sok értékes életművet temet maga alá. Túlságosan sok kezdeményezést, kulturális cselekvést, egymás felé fordulást tesz meg nem történtté azáltal, hogy az elhallgatás szikláit gördíti rájuk. (Indulatos vagyok, tagadhatatlan. Havas Károly Stiriában Ajk faluban mi történt című remekművét olvasva döbbentem rá arra, hogy valamikor évtizedekkel ezelőtt magába szippantott a sulykolt tudás – kánon? – ahelyett, hogy mindvégig csak a műveket olvastam volna. Visszafelé már nem lehetek bátor, ezt nem hozhatom helyre.)
Kétségtelenül azzal a céllal vágtam bele az 1918 utáni szabadkai magyar irodalmi és kulturális élet termésének olvasásába, hogy lemossam a városról a rászáradt, avas zsírt, vagyis azt, hogy folyton lefaluzzák.
1974-ben jelent meg Lévay Endre Egy nemzedék elindul (A szabadkai fiatalok harcos évei – 1931–1940) című kötete, amelyben igen részletesen foglalkozik a Népkör szerepével. De ezt úgy teszi, hogy egyetlen alkalommal sem írja le Garay Béla nevét, aki a szabadkaiak hívására, 1924-ben tért vissza szülővárosába, hogy életre hívja azt a színtársulatot, amiből kinőhetett 1945 után a Népszínház magyar társulata. Ha nem jelent volna meg 2012-ben Garay Béla könyve, Magyar műkedvelők az őrhelyen – A Népkör amatőr színjátszó társulatának története, amely kötetben Lévay Endre neve legalább három tucatszor szerepel – fellépőként, előadóként, kritikát megjelentető újságíróként –, azt hihetnénk, (már) a két háború közti Szabadka kulturális életét (is) meghatározó két ember nem is ismerte egymást. Azt, hogy a hetvenes évek közepén megírt, sok szempontból máig ható évtizedet felölelő könyvében Lévay miért hagyta ki a Népkör meghatározó alakját, Garayt, nem kell találgatnunk. Ilyen az építkezés.
1978-ban az Üzenet folyóiratban Lőric Péter A szabadkai Népkör arcképéhez (1872–1918) című tanulmányában írja: „A politikai pártok vajdasági történelmét kutatva vagy a bánáti társadalomtudomány, a bácskai politikai elmélet után kutatva – véletlen melléktermékként – rábukkantam itt-ott a Népkört, a Függetlenségi kört, a Balpártot is érintő anyagszilánkokra. Annyira, hogy megállapíthattam: a Népkör politikumnak, politikai ideológiai polgári egyesületként – s nem művelődési egyesületként – indult.”
Az azóta eltelt több mint negyven év alatt megszülettek azok a tanulmányok, amelyek részeként a Népkör történetét is rekonstruálni lehetséges, noha a teljesebb képet kétségtelenül akkor fogjuk látni, amikor megjelenik a három egymással rivalizáló város, Szabadka, Nagybecskerek és Zombor (a magyarság szempontjából) meghatározó intézményeinek és az intézményeket irányítók története. Ahogyan azt Bárdi Nándor megfogalmazta Kende Ferencről szóló tanulmányának egyik lábjegyzetében: „Az írásom kontextusa teljesen más lesz, ha egyszer elkészül külön-külön a szabadkai Népkör, a zombori és a nagybecskereki Magyar Közművelődési Egyesületek két világháború közti történetének feldolgozása.” Ez a Bárdi-tanulmány azért is megkerülhetetlen, mert mint a szerző írja: „Kutatásom egyrészt ahhoz a kérdésfeltevéshez kapcsolódik, hogy a kisebbségi közösségeken belül az elit milyen módszerekkel szervezi saját társadalmát.”
Vannak kutatók, akik mára már választ találtak erre. Azt kell látnunk, hogy ma már egységes egészként olvashatóak össze azok a tanulmányok, amelyekkel (újra) megrajzolják a vajdasági magyar „elit” történetét, és azon belül elhelyezik a térképre Szabadkát is. Némi megengedést olvashatunk ki ezekből a munkákból – a világ legnagyobb faluja-féle avas zsírszagú megállapításokra nem fújtak zsíroldót, de mivel nyilvánvalóvá lett a korabeli szándék, elkezdték leöblíteni illatos vizekkel.
Más kutatók eltérő utat választottak. Nem arra keresik a választ, hogy a kisebbségi közösségeken belül az elit milyen módszerekkel szervezi saját társadalmát, hanem arra keresik a választ, az értelmiségi és politikai elit tagjai miképpen alakították a közösség sorsát egyéni teljesítményükkel. Ezekből a munkákból sokat megtudhatunk a zsíroldóval megtisztított Szabadkáról.
