Nem ismerek magamnál különb embert, mondogatta állítólag önmagáról viszonylag gyakran, ellentmondást nem tűrő magabiztossággal az egyik neves magyar írónő nagymamája, aki unokája elmondása szerint igencsak furcsa szerzet, vagy ha úgy tetszik, felettébb öntörvényű asszony volt, olyan, aki sajátos szabályrendszer szerint élte az életét, és ebben a szabályrendszerben rendkívül fontos szerep jutott az igazság – mondjuk úgy – olykor túlzottan egyhangú, kiszámítható, sőt kifejezetten unalmas részei kiszínezésének, aminek folytán bizony szerette átrajzolni a valóság körvonalait, árnyaltabbakká, nehezebben kivehetőkké és izgalmasabbakká is téve azokat.
Az írónő minderről egy vele készült interjúban mesélt, és annak apropóján jutott eszébe a felmenője, hogy nagy valószínűséggel tőle örökölte azt a különösen élénk fantáziáját, amelynek szabad szárnyalása a műveiben is rendre megmutatkozik. Arra persze nem tért ki, hogy vajon a nagymama is fordíthatta volna-e hasznosabb, esetleg előremutatóbb dolgokra a képzelőerejét, azt azonban maga is felrótta neki, hogy nem volt elég okos ahhoz, hogy emlékezzen rá, kivel milyen történetet próbált elhitetni, ami miatt gyakran előfordult, hogy lebukott mások előtt, igaz, emiatt sem zavartatta különösebben magát, hiszen az ő világának természetes részét képezte a valóságtól való elrugaszkodás, aminek minden bizonnyal ez a kissé bohém, játékos és könnyed hozzáállás is fontos eleme volt.
Akármennyire is szeretjük hallgatni az izgalmasabbnál izgalmasabb történeteket, illetve bármennyire is jólesik olykor nekünk magunknak is elrugaszkodni a valóságtól, aligha akad köztünk olyasvalaki, aki szereti átverve érezni magát, márpedig a hazugságok, nevezzük azokat bárhogyan, általában ennek az érzetét keltik bennünk, feltéve, ha szembesülünk velük, vagyis ha szembesülünk azzal, hogy átvertek, illetve megpróbáltak átverni bennünket.
Más kérdés, hogy miként reagálunk az ilyen helyzetekre, hagyjuk-e, hogy a másik fél abban a hitben ringassa magát, hogy mivel sikerült minket megvezetnie, jóval okosabb nálunk, mi pedig fontos lépéselőnyre tehessünk szert ezáltal, vagy lebuktatjuk, és szembesítjük a saját hazugságaival, közben gondolatban cinikus mosollyal és mértéktartó diadalittassággal borítva a fejére azt a bizonyos edényt a maga nem túlzottan bizalomgerjesztő tartalmával együtt.
Kétségtelen, hogy az embernek nem minden esetben van ereje, kedve és türelme belemenni a sokszor jelentéktelennek tűnő játszmákba, kiváltképp akkor, ha alapból elítéli a képmutatást meg a hazugság minden formáját, mert – valljuk be – ez is egyfajta hazugság, amely számos veszéllyel jár, köztük egyebek mellett azzal is, hogy – az említett írónő nagymamájához hasonlóan – magunk is olyan spirálba kerülhetünk, amelyben egy idő után az igazság képzeletbeli vonalának elferdítése vagy éppen ki nem egyenesítése révén könnyen elveszíthetjük az irányítást, ami semmiképpen sem tekinthető előremutatónak.
A hazudozás ráadásul egy nemrég készült tanulmány szerint önmagában is igen negatív hatással lehet ránk, hiszen szorongásba, sőt akár depresszióba is taszíthat bennünket. Az ominózus vizsgálat vezetői külön csoportokra osztották azokat, akiktől azt kérték, hogy semmiképpen se hazudjanak, illetve azokat, akik nem kaptak semmiféle különleges utasítást, csupán azt, hogy viselkedjenek természetesen, ugyanúgy, ahogyan azt a mindennapok során tennék, majd különféle vizsgálatokat végeztek rajtuk, beleértve természetesen a poligráfosakat is, és a folyamat végén összesített eredmények alapján arra a megállapításra jutottak, hogy azok, akik egyáltalán nem vagy ritkábban hazudtak, jóval kevesebbet panaszkodtak fejfájásra, torokfájásra, feszültségre, szorongásra, illetve egyéb egészségügyi problémákra, mint azok, akik éltek a hazudozás lehetőségével, sőt az őszinteség állítólag az előbbiek személyes kapcsolatainak minőségén is igen sokat javított. A kutatás vezetői éppen ezért arra a következtetésre jutottak, hogy a hazugság valójában stresszorként működik, így akár szorongást és depressziót is generálhat, majd azt is közölték, hogy a kísérlet végére a résztvevők közül többen belátták, bizony érdemesebb igazat mondani, mintsem megpróbálni elferdíteni a valóságot, sőt állítólag olyanok is akadtak köztük, akik elhatározták, hogy lesz, ami lesz, a jövőben a késéseik meg a befejezetlen feladataik megmagyarázására szolgáló hamis kifogások keresésével is felhagynak majd.
Arról persze nem szólt a fáma, hogy a sokat emlegetett írónő nagymamája mennyire élt stresszes életet, legfeljebb az állítólagos alkoholproblémáiból következtethetünk arra, hogy bizony jócskán volt vagy legalábbis lett volna mit levezetnie – még ha nem is legmegfelelőbb módját választotta szegény –, azt viszont, hogy vajon könnyebb dolga lett volna-e, ha mondjuk, ismert volna önmagánál különb embert, ha kevésbé viseltetett volna ellentmondást nem tűrő magabiztossággal az élet dolgai iránt, illetve ha esetleg őszintébb lett volna önmagával és másokkal szemben, talán már sosem tudjuk meg.
