A sikernek nem titka, hanem ára van, mondta a tokiói olimpia aranyérmese néhány perccel azután, hogy megszerezte élete első olimpiai bajnoki címét, és ezzel megkoronázta egész addigi sportolói pályafutását. Mondatát már akkor is sokféleképpen lehetett értelmezni, azóta pedig talán még inkább, hiszen az elmúlt hetek magyar sportélettel kapcsolatos – ám nem a sportpályákon zajló – eseményeit ismét olyan történések határozták meg, amelyek új színezetet adtak az ominózus mondatnak, még akkor is, ha eredetileg nem is tartalmazott olyan utalást, amely esetleg összefüggésbe lenne hozható az azóta napvilágot látott eseményekkel, hiszen nem ugyanazokról a sportolókról, még csak nem is ugyanazokról a sportágakról volt szó.
Azt persze már régóta tudjuk valamennyien, hogy az élsportolók élete korántsem fenékig tejfel, ahogyan azt is, hogy a siker felé vezető út sem kizárólag örömmel és boldogsággal van kikövezve, mégis újra meg újra megdöbbentenek bennünket azok az esetek, amelyek során arról értesülünk, hogy egy-egy kiváló sportoló mennyi megaláztatásnak, milyen embertelen bánásmódnak, mennyi erőszakos cselekedetnek volt kitéve gyermekkorában azért, hogy kibontakozhasson a benne rejlő tehetség, illetve felszínre törhessen és tovább erősödhessen a benne szunnyadó erő, kitartás és küzdeni akarás, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy sportolóként világraszóló eredményeket érjen el.
Kétségtelen, hogy senkit sem könnyű rávenni arra, hogy jobban teljesítsen annál, mint amit kényelmesen, nagyobb erőfeszítés, a komfortzónából való kilépés nélkül el tud érni, különösen akkor nem, ha azt nem akarja, illetve ha nem ismeri fel annak jelentőségét. A jó edző azonban, ugyanúgy, ahogy a jó pedagógus is, tudja, kit hogyan lehet és kell motiválni. De vajon mennyire keskeny a határvonal azok között a dolgok között, amelyekre még elfogadható pedagógiai módszerekként tekintünk, illetve azok között, amelyeket már teljességgel elfogadhatatlan megalázásoknak tartunk? Egyáltalán mi az az ár, amelyet a gyermekek hajlandóak lennének megfizetni a sikerért, és mi az, amit mi, felnőttek hajlandóak lennénk megfizetni érte? Vajon módosul-e mindez, és ha igen, mennyiben, akkor, ha a saját gyermekünk, illetve akkor, ha mások gyermeke vonatkozásában ítélünk meg egy-egy szituációt?
Az elfogadhatatlan cselekedetek relativizálása, különösen a gyermekek ellen elkövetetteké, igen komoly veszélyekkel jár, ugyanúgy, ahogyan az elkövetett bűnök alóli feloldozás is, ugyanis bármennyire is fontos a megbocsátás, az új esély lehetőségének megteremtése, természetéből fakadóan bizonyos mértékig mindig magában hordozza a megismétlődés veszélye általi fenyegetettséget is, hiszen az ilyen jellegű cselekedetek az esetek túlnyomó többségében eleve nem egyediek – legfeljebb a tabukként való kezelésük nyomán tűnhetnek azoknak –, ugyanakkor az sem tekinthető véletlennek, hogy egy-egy eset napvilágra kerülése általában láncreakciót von maga után, hiszen az áldozatok ilyenkor ismerik fel, hogy nincsenek egyedül, ilyenkor meríthetnek erőt a külső és belső küzdelmeik megvívásához.
Merthogy mi, kívülállók csupán a külső küzdelmeket látjuk, a belsőkről azonban ritkán beszélünk, pedig azok talán sokkal keményebbek és sokkal nehezebben feldolgozhatók, ugyanúgy, mint ahogyan a láthatatlan sebek is sokszor jóval fájdalmasabbak a láthatóknál. És talán éppen ez az, ami miatt az ilyen és ehhez hasonló cselekedetek nem magyarázhatók meg, nem relativizálhatók, nem tehetők semmissé, elkövetőik pedig nem nyerhetnek feloldozást a bűneik alól, még akkor sem, ha azzal próbálnak meggyőzni bennünket, hogy a lelkiismeretük tiszta, és az eredmények őket igazolhatják, sőt akkor sem, ha elfogadjuk, mi több, tudjuk, hogy a sikernek bizony ára van, sokszor túlzottan is nagy ára.
