Éjjel, miközben azt hiszed, jár valaki a kertben, nem is valaki, hanem sokkal többen, félni kezdesz. Várod, hogy a szomszédba költözött és egyelőre a pincében lakó tacskó megszólaljon, nyüszítő ugatásba kezdjen – így vigyázzon rád. De nem történik semmi. A ropogás viszont tovább tart. Járnak a kertben? S mit akarhatnak? Aztán rájössz, hogy olvad.
Oh, olvad a jég! A tujákról potyog, a galagonyafáról, a vörös levelű bokorról, a somról és a diófáról, de potyog a fenyőfáról és tottyan a földig hajolt rózsafáról is, amiért úgy reszkettél, hogy el ne törje a ráfagyott eső, meg ne törje a súly. És ahogy potyog a jég, olyan, mintha surrannának, járnának a kertben.
Kimegy a szemedből az álom. Kezed ügyében a távirányító, a Madridból hozott bolyhos vállkendőbe csavarodva, amit az ágyban olvasáshoz használsz, magadra teríted, mert a testedben a termosztát olyan, hogy a lábadat fűti, a vállad meg reszket. Kibugyuzod a távirányítót a finom anyagból, s a kattanást követően a szemed a képernyőre tapasztod.
Vers mindenkinek. Éji órán, miközben a jégdarabok csusszannak a fagyott fűbe, s téged felébreszt, ijedtséggel tölt el e zaj, hát felkapcsolod a televíziót, ott verset mondanak mindenkinek. És ha nem álmosodsz el, akkor más csodák is érhetnek, beszélgetések emberek között. Operaénekes, sebész, költő. Máskor zene, vad, forró és zabolátlan dzsessz áramlik szét a testedben.
Ha kérdeznének, mint ahogyan nem teszik, mit szerettél a legjobban ebben az évben, azt mondanád, hogy a kulturális csatornákat a televízióban. Nem kellett zavartan állomást váltanod, szemlesütve, szégyenkezve. Egyáltalán: nem kellett szégyenkezned amiatt, hogy kapcsolódni szeretnél az emberiséghez, aminek egyik módja a tévézés. Mert arra gondolsz, vannak még a világban, akik éppen úgy, ahogyan te is, tévét néznek, és vannak, akik ezért tesznek, hogy ti tévét nézzetek. Gondolnak rád, a tévénézőre, ahogyan te is gondolsz rájuk, hogy milyen jó műsort adnak, meg egymásra is gondol a sok éjszakai tévénéző, aki – mondjuk – Nagy Jánost és Mózes Tamarát hallgatja. A zongorajáték, ahogyan belegabalyodik a női énekhangba, vagy fordítva történik, végül is nem vagyunk kritikusok, csak valahogy megmaradtunk a dzsessznél, és sóhajtasz, mert ritka jelenség, hogy virágszirmok hulljanak alá, és tartsák meg az énekesnő hangját, előbb a szirmok érkeznek a torkából, aztán a hangja, és ráül, finoman ráereszkedik a szirmokra, a zongora pedig ezt ünnepli a zongoraművész ujjai alatt.
Mi más ez, ha nem kényeztetés? Összekapcsolódás más emberekkel, akik a konyhából visszajövet, éjszakai nassolás után, s mert kiment szemükből az álom, a távirányító után nyúlnak, és ámultan állnak az ágy mellett, hogy Szabó Lőrinc versét nekik itt elmondják. Kockás papucsban, a mohóság miatt vastagabb karikára sikeredett kulen még olvad a szájban, a kenyérmorzsák nem mind értek földet, némelyik még billeg a pizsamán, s közben Szabó Lőrinc verse. Mi más ez, ha nem kényeztetés? Összekapcsolódás más emberekkel, akiknek még van távirányítójuk és tévéjük, pontosan azért, hogy tévét nézzenek, mit tévét!, kulturális csatornát!
Napok óta nyugtalanság van bennem. Ugyanis egy minden kockájában szerencsétlen reklámfilmecskével arra hívják fel a figyelmünket, hogy meg fog újulni a kulturális csatorna. És erről mondatokat is lehetett hallani, miszerint izgalmasabb lesz, frissebb, a fiatalokhoz is szólni fog (mindezt biztos nem árulták el a reklámfilm készítőinek). Érzem, hogy közeledik a kényeztetés vége.
Nem tudom, miért van az, hogy ami jó, azt meg akarják javítani. Ami meg olyan rossz, hogy mindenki sírva bújik a párnája alá, ha odatéved a távirányítóval, az marad. Rejtély. Talán nem szeretik a kényeztetést? Lehetséges. Ne kérdezzetek, csak üssetek, írta az író, s milyen igaza volt.
