Csak sétálok. Felfelé igyekszem. Az út hol rögös, hol sima. Olykor hatalmas viharfelhők gyülekeznek a fejem felett. Néha bőrig ázok. Máskor az ezerszínű napsütést élvezem. Haladok. A háromszázhatvanöt napig tartó séta után egy sziklához érek, amely völgy fölé húzódik. Mögötte palástként öleli a csendet a fák törzséhez a borostyán, egyszerre védi és zsigereli ki a folyondár a fát. Végre. Nyugalom. A levegő tiszta. Elmosta a kora decemberi eső. A pezsgővel még éjfélig várni kell. A halványan kitűnő éves lábnyomaimat szemlélem a narancssárga színekben pompázó naplementében. Elmélkedek. Biztos, hogy mindig jó utat választottam? Ha másfelé megyek, lehet, hogy az élet magasabb érzelmi csúcsáról szemlélhetnem az esztendővel ölelkező, lenyugvó napot? Az is lehet, hogy kevesebbszer áztam volna el, s a kabát nem koptatná a víztől megpuhult lelkemet. Mérlegelek. Mit csinálhattam volna másképp? Közben egy szelíd hang töri meg a csendet.
– Múltunk pásztázása, a sebek feltépése annyira lehet káros, mint amennyire hasznos – mondja a semmiből megjelenő, számomra ismeretlen, őszülő, ötvenes éveiben járó hölgy.
– Micsoda bölcsesség. Ez körülbelül olyan, mintha azt mondta volna, hogy egy étel lehet sós, de sótlan is – merül fel bennem a cinikus gondolat. De megszólalni már nem érkezek. A hölgy folytatja:
– Ha túl sokat nézed, a „mi lett volna, ha” gondolat földbe gyökerezi a lábad, és itt ragadsz. Az elméd pedig borostyán módjára szívja el tőled az életet adó cselekvő erőt. De ha soha nem nézel vissza, nem elemzed ki a megtett lépéseket, akkor újra és újra el fogod követni ugyanazokat a hibákat, s végül már nem lesz erőd folytatni az utat, nem lesz erőd vinni a rád szabott keresztet. De hálát is kell adni a helyes lépésekért, a pozitív körülményekért. A titok tehát a harmónia. És néha helyet kell hagyni a szerencsének is. Nem tudunk mindent befolyásolni – mondja, majd elhallgat, nagy levegőt vesz, s hozzáteszi, szerinte épp a legjobbkor álltam meg.
– Miért? – kérdem döbbenten.
– Rohanó világunkban nincs lehetőségünk folyamatos mérlegelésre – folytatja. – Életünkben a minket körülvevő jelenségeknek a természet törvényei alapján kezdete, valamint vége van, így a ciklikusság ősi kapaszkodót jelent számunkra. Az évszakok váltakozása, a holdciklus, a hét napjainak ismétlődése, de akár a kilégzés-belégzés ritmusa is a természetes körforgást jelképezi. Minden állandó, saját üteme szerinti mozgásban van világunkban. Ha valaminek vége van, az egyben egy új kezdetét is jelenti. Egyik alapvető motívumunk a lezártság iránti igény. Bár az újév ezekre a problémákra nem nyújt megoldást, mégis valamilyen módon kielégíti a lezártság iránti igényünket. Lehetőséget ad arra, hogy átgondolva, integrálva az előző év tapasztalatait, tanulságait, a következő évben máshogyan, jobban, tapasztaltabban vágjunk neki a kihívásoknak. Az új évszámmal együtt mintha mi is tiszta lapot kapnánk, mintha levethetnénk az előző évhez hozzánőtt érzéseket, maszkokat, szerepeket. Reményt érzünk az újra, a másra, a szebbre, a jobbra. Az újév egyfajta megtisztulás. Reményteli kapu egy boldogabb világba. Ilyenkor kell visszatekinteni, tanulni és lezárni. És ha megvolt… Na, akkor meg kell inni egy jó pezsgőt – mondja, majd elmosolyodik, és megveregeti a vállam. Én csak bólogatok, majd egy pillanatra elgondolkodok a hallottakon. Nézek magam elé. Megfordulok. A hölgy eltűnt, akár a kámfor. Közben a nap is elhagyta a kék eget. Levontam a tanulságokat. Eljött hát a lezárás és a pezsgő ideje. Vár a boldog új esztendő.
