„Túlságosan leköt, hogy mi volt és mi lesz. Van egy mondás. A tegnap már történelem, a holnap még rejtelem. De a ma: adomány! Becsüld a jelent, mert jót jelent!”
A fenti idézet a – számomra oly kedves – Kung Fu Panda című rajzfilm bölcsessége, amely London pezsgő belvárosában bolyongva elevenedik fel gondolataimban. Az Egyesült Királyság metropoliszának fagyos utcáin sétálva két hatalmas falfestmény tárul a szemem elé, felettük „Az idő csupán illúzió” felirat szerepel. Az első műalkotáson egy nőt látok. Arca előtt egy rendkívül színes, kissé kaotikus, az oldalán egy már megkövült kockát tart. A szemét eltakarja vele. Gyenge teste megroskadt a méretes skatulya nehéz súlya alatt. A ruhái elszakadtak, koszosak. Körülötte ott vannak a csillagok, mégsem látja őket. Megszállottan szorongatja emlékeinek megkövesedett dobozát. A másik képen egy férfi szerepel. Körülötte minden földi jó. Boldog család, gőzölgő, meleg étel, otthon. Ő mindeközben egy futópadon tevékenykedik. Lábai gyors mozgásban vannak. Egy ingára felfűzött néhány dollárjel, új autó, dobogós hely, valamint egy halom kérdőjel lóg előtte. Kezében távcsövet tart, s a cérnára felkötött objektumokat nézi. A szemét eltakarta, így a körülötte zajló történéseket ő sem láthatja.
Bár soha nem értettem a művészethez – pálcikaembernél egy fokkal komolyabb művet utoljára talán általános iskolában kreáltam –, mindig is lenyűgözött annak rejtélyes világa. Elképesztőnek tartom, hogy néhány ember a fantáziájával milyen szinten képes megragadni a fájdalmas valóságot. A londoni falfestmények készítője is ezt a tábort erősíti. Valóban igaz, hogy múltunk gyönyörű mozzanatain, esetleg életünk nehezebb korszakain merengve gyakran távolodunk el a valóságtól. A felgyorsult XXI. század egyik hozománya az, hogy – a folytonos és természetellenes rohanás világában – sokan inkább kényelmesen ringatózva, a múltban élés kellemes langyosságát éljük meg. Amellett, hogy ami szép volt, újra átéljük, ami rossz volt, azzal folyamatosan mérgezzük magunkat. Felmerülnek bennünk a „mi lett volna, ha”, a „mit kellett volna másképp csinálnom”, a „miért így történt” kérdések végeláthatatlan dimenziói.
Persze fontos a múltunk történéseiből, vélt vagy valós hibánkból levonni a következtetéseket, de ha átesünk egy bizonyos határon, eltávolodunk attól, ami igazán számít: a jelentől. Valóban igaz, a kecsegtető jövőt pásztázva is felöltjük magunkra a fejlőt. Egy általunk jobbnak vélt jövőképben élve nem vesszük észre a körülöttünk zajló csodálatos jelenségeket. Várjuk a szebbet, a jobbat. Miközben a „mi az, amire még szükségünk van” végeláthatatlan horizontját szemléljük, nem gondolok bele abba, hogy van fedél a fejünk felett, van munkánk, békében élünk, szerető család áll mögöttünk, és még sorolhatnám.
A XXI. századi fogyasztói társadalom és annak reklámvilága azt sugallja, akkor lesz jobb életed, ha sok pénzed van, ha Mercedes autóval jársz, ha annyit dolgozol, hogy dobogós helyre kerülsz, ha a legdrágább mobiltelefon van a birtokodban. Pedig az élet nem erről szól. Az általunk vélt szebb jövő üldözésével pedig pont azokat a pillanatokat leszünk képtelenek megélni, amelyek értelmet adnak életünknek. Amelyek szebbé teszik a jelenünket. A múltat vagy a kecsegtető jövőt pásztázva saját fantáziavilágunk rabjává válunk. Hiszen az idő csupán illúzió. Valójában nincs más, csak az itt és csak a most. A mai nap a holnap tegnapja, a tegnap holnapja. A ma lehetőség. A ma az élet adománya. Fogadjuk el tőle!
