A karanténkilók lefaragása komoly kihívások elé állítja majd, tudatosodott alig néhány héttel a karantén bevezetése után az egyik kedves ismerősömben, aki, mivel jól ismeri önmagát, már idejekorán elkezdte azon törni a fejét, miként szabadulhat majd meg a felesleges kilóitól, pedig akkor még csak nem is sejtette, hogy a keserédes projekt, akárcsak maga a koronavírus-járvány, hónapokon, sőt éveken keresztül is elhúzódhat majd.
Az persze nem volt reális választási lehetőség, hogy egyen kevesebbet, őt ismerve nem is lehetett, hiszen aki ismeri, tudja jól, mekkora ínyenc, mennyire szeret főzni és természetesen enni is. Hedonista alkat, kétség sem férhet hozzá. A mozgásmennyiség növelése talán valamennyivel reálisabb célkitűzésnek tűnhetett volna, ám a járványügyi rendelkezések – ahogyan mindannyiunknak – neki is jó kifogást jelentettek arra, hogy miért ne menjen edzőterembe vagy éppen futni, hiszen azért mégiscsak a biztonság a legfontosabb. Meg hát egyébként is, amíg még nem olyan nagy a baj, addig a lustaság sok mindent legyőz, így gyakran a sportolási vágyat, késztetést, kényszert is.
Aztán, amikor egy szép napon éppen bevásárló körútra indult a virtuális világban, mert sokszor töltötte ilyesmivel a hirtelen rászakadt szabadidejét vagy legalábbis annak egy részét, egyszer csak derült égből villámcsapásként, mint amikor a rajzfilmekben a szereplő fejében egyik pillanatról a másikra kigyullad a képzeletbeli villanyégő – megtalálta a csaknem tökéletesnek tűnő megoldást, a futópadot. Miközben nézegette, eszébe jutott, hogy régebben mennyit gondolkodott azon, hogy esetleg be kellene szereznie egyet, mivel biztos volt benne, hogy a tévénézés közbeni futás a tökéletes kombináció számára, szinte neki találták ki, csak hát valahogy mindig sokallotta az árát. Egyszer kapott egy szobabiciklit ajándékba, félreértés ne essék, nem célzásként, csak úgy, kedvességből, amit használt is egy ideig, aztán – ahogyan ő fogalmazott – szétzöcskölte, és miután tönkrement, már nem csináltatta meg, mert úgy érezte, a sors szólt közbe, valószínűleg azért, mert nem akarta, hogy túl sok időt töltsön az ilyen típusú tevékenységekkel. Miután tovább keresgélt, csakhamar ráakadt a tökéletes eszközre, a futópadra, amire már igen régóta fájt a foga, ráadásul akciós is volt, így nem sokáig teketóriázott, úgy érezte, az új élethelyzet, az átalakult életritmus, a sok nehézség miatt ennyit igazán megérdemel, ha másért nem is, az egészsége megtartása érdekében mindenképpen.
Gyorsan kifizette, majd pár nap múlva meg is érkezett a várva várt eszköz, amelyet kisvártatva összeszerelt, gondosan elhelyezett a nappalija egyik sarkában, szinte pontosan a tévével szemben, majd azonnal ki is próbálta. Bár nem élvezte különösebben, mégis azt tervezgette, milyen jó lesz majd összekötni a kellemeset a hasznossal, és tévénézés közben testmozgást végezni. Azt akkor még nem tudta pontosan eldönteni, hogy reggel vagy este, ám úgy gondolta, nem is ez a lényeg, majd szépen magától kialakul a dolog, szokásává válik – amihez, tudjuk jól, időre van szükség, ráadásul nem is kevésre –, és így elérheti célját, megszabadulhat az akkor még fel sem szedett karanténkilóktól.
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy nem így alakult. Saját bevallása szerint még néhányszor használatba vette, azután azonban sorsára hagyta a berendezést, vagyis nem teljesen, csupán – ahogyan fogalmazott – némiképp módosította az eredeti funkcióját. Nem tudatosan, inkább a körülmények összejátszása miatt – mesélte viccesen –, mert valamilyen furcsa oknál fogva időről időre rákerült valamilyen ruhadarab, amelyeknek tökéletes helyük volt rajta, olyannyira, hogy olykor-olykor már ki sem látszott, mi van alattuk. De egész jól bírta a strapát – büszkélkedett, azon nyomban hozzátéve: reméli, akkor is jól fogja majd, ha visszanyeri eredeti funkcióját, mert hát mégiscsak az lenne a cél, hiszen bármennyire is szerette volna, a karanténkilók bizony még róla sem olvadtak le maguktól, és bár örök optimista – nem is ő lenne, ha nem így lenne –, tisztában van azzal, hogy akadnak olyan helyzetek az ember életében, amelyekben a remény önmagában nem elég.
