Sokunknak a munka alakítja az életritmusát, tagolja a napját. A munkánk révén teszünk szert társas kapcsolatokra. Sokan a munkavállalás perspektívája felől döntenek a gyerekeik iskoláztatásáról, és még az időskori éveink minősége is legtöbbször azon múlik, hogy előtte a munkaerőpiac mely szektorán helyezkedtünk el.
Rendszeresen hangoztatott, kedves gondolat, hogy a munkahelynek élménynek kell lennie. Az embernek élveznie kell a munka minden percét, illetve a nap huszonnégy órájában az álmait kell élnie. De ez valóban így lenne? Természetesen nem hátrány, ha szeretjük a munkánkat. A tapasztalat ugyanakkor azt mutatja, hogy a kötelezettség úgy általában ritkán sorolható az élvezhető tevékenységek közé. A kötelezettség kellemetlen. Még a hobbink is frusztrálóvá válik, amint kötelezővé teszik. A határidők és egyéb korlátok közé szorított tevékenységek nehezen végezhetők el stressz nélkül.
A mai fiatalok többségét (köztük engem is) úgy nevelték fel, hogy bármi lehet belőlük, ne legyenek aggályaik, mert nyitva áll minden kapu előttük, és bármelyiken benyithatnak. Ez igaz is, részben. Csakhogy a „bármi lehet belőlünk” alapvetéssel pont arra nevelik az embereket, hogy mindenáron ki kell törni, átlagosnak lenni kínos és elviselhetetlen. Pedig hát a nagy többség mégiscsak kibírja valahogy… Emiatt mindent azonnal akarunk. Ha belépünk a munkahelyre, egyből valamiféle vezető pozíciót szeretnénk magunknak. Tapasztalat nélkül. A ranglétrát megmászni túl fáradságos. Túl sok munka. És amúgy is minek? A legjobb, legtehetségesebb munkások vagyunk. Még megfelelő képesítésünk is van. Vagy munkatapasztalatunk máshol. Nem a ranglétra alján vagy közepén van a helyünk. Gondoljuk. Ám az esetek többségében ez nem így megy. A szamárlétrát meg kell mászni.
Általában ilyenkor, a munkaerőpiacra kerülve roppan össze az emberben a gyermekkorban tapasztalt énközpontú szupervilágkép, amelyet az újmédia csak tovább erősít bennünk. A közösségi média által eltorzított világszemléletben mindenki tökéletesen boldog, mindenkinek szuper munkája, családja, párkapcsolata van, és szép helyekre jár nyaralni. Mindenkin azt látjuk, hogy az álmait éli. Mindenki ilyen tartalmat posztol, hogy jöjjenek az elismerések. És amikor azt tapasztaljuk, hogy nem tudjuk megadni magunknak azt, amit ezen a felületen látunk az influenszerek világában, az egész életünk borússá válik. Pedig az az élet, amelyik nincs agyonfilterezve az Instagramon, messze nem tökéletes. És ez így van jól. Nem szabad elhinni, hogy csak akkor van jó életünk, ha a Starbucksban isszuk a kávét, vagy minden héten a világ más pontjától posztolunk, vagy ha épp húszévesen cégvezetők vagy milliárdokat kereső élvonalbeli focisták vagyunk. De még az sem baj, ha nem megyünk minden reggel óriási mosollyal az arcunkon munkába. Egyébként is, az életben a legszebb pillanataink valószínűleg nem kerülnek ki a Facebookra vagy az Instagramra.
A média világában nap mint nap a karrierük csúcsán levő embereket szemlélünk, követünk. Ennek hatására egyre több kiégett fiatalt láthatunk körülöttünk, aki idegenből idegenbe, munkahelyről munkahelyre jár, hogy megkapja a kellő megbecsülést. A filterezett életet. Ugyanis nem akar az átlaghoz, ahhoz a langyos masszának képzelt csoporthoz tartozni. De mi lenne, ha mindennek kivárnánk az idejét? Miért lenne jó, ha már húszévesen a karrierünk csúcsára érnénk? Mi motiválna bennünket a későbbiekben? Mindennek jó kivárni a megfelelő idejét, ugyanis igazi értéke annak van, amiért kellőképpen megdolgozunk…
