Sötét van. Már majdnem teljesen. A horizonton még mutat egy kevéskét fényéből a nap. A lágy, enyhe fényekben pompázó tájat csodálom, amikor egy autó lassít az utcasarkon. Megáll. Ez már szinte eseményszámba megy itt, a faluvégen, ahol a házak átadják a terepet a természetnek. A sofőr kiszáll a kocsiból, és a csomagtartóhoz lép. Kinyitja, majd egy gyors mozdulattal kivesz valamit, és lecsukja. Rossz érzés fog el: esetleg egy megunt házi kedvencet dobnak ki épp? A fickó elhajítja a kivett csomagot, majd továbbhajt. Közelebb megyek. Egy fekete zsák, amelynek kiszakadt oldalán felvillan annak színes, csillogó tartalma: műanyaghalmaz. Egyszerű hulladék. Csupán egy teli zsák szemét. Egy pillanatra megkönnyebbülök, hogy nem egy megunt állatról van szó, aztán mérhetetlen düh kerít hatalmába.
Természetesen nem hagytam ott a zsákot. Mérgemben a legközelebbi utcán levő kukába vittem. De mégis miért? Miért tesz ilyent valaki? Bárki? Belegondolunk egyáltalán tetteink következményeibe mi, emberek? És hogy ki/mi ennek a magatartásnak a tényleges elszenvedője? A kék bolygónk.
Gyakorta nevezik így a Földünket, amelynek már az űrhajósok szemszögéből is megcsodálhattuk a világűr sötétjében óceánoktól fényesen ragyogó korongját. Gyönyörű látvány. Páratlan. Ám sajnos tudomásul kell vennünk, hogy ahhoz a fajhoz tartozunk, amelyik a legtöbbet képes ártani ennek a csodának. Tetézve mindezt azzal, hogy immár tisztában vagyunk vele, hogy a vesztébe küldjük élőhelyünket, mégsem teszünk ellene szinte semmit. Sőt. Csak tovább fokozzuk a bajt. Ha a Föld megtehetné, nyilván vörösen égne az arca a szégyentől. A dühtől. Helyettünk. Helyettünk, akiknek ökológiai lábnyoma immár milliószor meghaladja talpa méretét. Mit csinálunk mi, emberek? Eszméletlen mennyiségben fogyasztunk. Feleslegesen. Kapzsiságunk, falánkságunk nem ismer határokat. A túlfogyasztás pedig kimeríti a föld erőforrásait. Mindezt tetézi az a tény, hogy teljes mértékben fittyet hányunk még a közvetlen környezetünkre is. Ennek következménye pedig magáért beszél: szennyezett víz, több millió tonnás szeméthegyek, elpazarolt élelmiszer, mérgező levegő. A gyönyörű havas hegycsúcsok, égkék tengerek mellé szeméthegyeket gyártunk, és fekete füstfelhőket küldünk a tiszta levegőbe. Tevékenységünkkel évről évre egyre nagyobb léptékkel tesszük tönkre környezetünket, élőhelyünket, a bolygónkat. Pusztításunk legégetőbb következményére (a klímaváltozásra) pedig hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint egy örökösen a jövőben játszódó folyamatra.
Pedig nem kell nagyon idősnek lenni ahhoz, hogy emlékezzünk a heteken át befagyott Tisza vizének látványára, a félméteres vagy akár méteres hóra, vagy arra, hogy a nyár mellett volt igazi tavasz, ősz, tél. Ami már úgy tűnik: csupán a múlt. De nekünk ez sem elég. Mi jöhet még? A jövő generációja lehet, hogy már csak archív felvételen láthatja majd az állatok és növények ezreit? Élőlények sokaságát, amelyek hajdanán még természetesek voltak a környezetünkben. Így aztán félő, hogy a Föld napján nem is igazán szeretett bolygónk napját ünnepeljük, hanem az emberét, aki még ilyen sebhelyes állapotában is próbálja maga alá gyűrni bolygóját.
A Földnek nem egy napot kell szentelni, sőt még csak nem is éveket, hanem kis túlzással inkább egy egész életet. Egy új életmódot. Mindenkinek a maga módján, hogy utódainknak is maradjon mit ünnepelni bolygónk napján. Mint ahogyan az április 22-én tartott Föld-nap mottója is tartja: „Ki mondta, hogy nem tudod megváltoztatni a világot?” Csak akarni kell!
