Minden ház otthonnak készült, akár építette a tulajdonosa, akár vásárolta vagy örökölte. Amikor a gazdájuk másutt lel otthonra, legyen az ridegebb és idegenebb a korábbinál, a régit – gyakran szándéka ellenére – a veszejtés útján indítja el: meghal benne az otthon, marad csupán a ház, a mesélni nem tudó élettelen építőanyag. Ki emlékezne arra, hány év fizetése és megspórolt nyaralás költsége épült be a falakba, mennyi esztendőn át „nyögtük a bankkölcsönt", hogy végre „otthonuk legyen a gyerekeknek" saját szobákkal, játéksarokkal, „mert mindent meg akarunk adni nekik". Egy élet munkája van benne – hallom. Csak élet nincs benne – jegyezném meg, ha a veszteség miatti keserűséget növelni szándékoznám.
Fehérre meszelt ház, kihaltak belőle; nyugati ember vette meg, nyilván ő is meghalt azóta. Téglával kirakott a másik, a gazdája ráunt az életre. Csonkára metszett a villanydrót, ugyan miért akarna évi tízezret fizetni az új tulajdonos az el nem fogyasztott áramért, amikor tán még be sem nyitott a házba. Denevértanyának alkalmas, esténként mint fecskék röpködnek az apró állatok, némely kör alkalmával az esővízcsatornát érintve. Értem már, mire gondolt a költő: „Csapong a denevér az ereszt sodorván, / Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán." Itt meg huhog az eperfán. Mintha ezen a helyen szemlélődve írta volna le Arany János a tájat, egyedül a legfontosabb, a család hiányzik ebből a házból. Arrább fölújított lakhely, kívülről bezárt ajtóval és kapuval. Gaz lépett a küszöbre, az udvaron-kertben fűfélék, vérehulló fecskefű és ki tudja, a vadnövényeknek miféle fajtái. A tavaszon csak a falkába verődött párzó kutyák – alkalmi vándorló vendégként – vertek csapást a különben érintetlen növényvilágban. De egy sem maradt ott, gazdátlan háznak nem lesz a lakója.
A falujáró száz hasonló házsors szemtanúja is lehet, ha fölmérő szándékkal bejárja a kis település utcáit: helyenként modern, műanyagra váltott, de porszürke ablakok, rozsdásodó zárak, többször megázott papírlapok a postaládában, járdára bukó cserjék, pókhálós szegletek, a fal tövében életre kelt növények, sebesedő meszelés, behúzott függöny, leeresztett redőny. Giccsesre festett falusi csend helyett lakóra váró némaság.
Bölcselő közhely szokta mondani, hogy állásában tönkremegy a ház: kell az életéhez az ajtónyitogatás, a levegő mozgása, az emberek lélegzete, a téli fűtés, a konyha gőze. Már-már annyiféle összefüggő, rendszerbe épülő apró mozzanat, hogy csak a hiányukra ébred rá a ritkán belépő. Az épület a gazdátlanságot abban is megsínyli, ha a széljárta faágak elmozdítják a cserepet: becsöpög az eső, folt marad a mennyezeten, vakolat pottyan a szőnyegre...
Eladó bútorostul. Ha már elmentem, minek jönnék vissza? Legföljebb majd meghúzódunk haveroknál, rokonoknál, végső esetben bérelünk szobát arra az egy-két hétre.
Nem adjuk el, mert többet úgysem kapnánk érte, mint pár havi ottani keresetem. Mindig van hova hazajönni, a sajátunkban lehetünk, tán csak itthon nem megyek albérletbe? És ki tudja, merre fordul még a világ.
Billen a cserép a tetőn, szél pottyantja majd le, eltörik vagy sem. Föntről indul a romlás, lent folytatódik. Mégsem tarthat örökké. Régen is voltunk kevesen, aztán sokkal többen, most ismét kevesen. Ám újrakezdés nélkül kihalna az élet. Enyészet van itt is, ott is; gazdagoknál és szegényeknél. Sohasem biztos az, hogy a látható enyészet rombolóbb, mint a megbúvó. Csak az utóbbi könnyebben tagadható, akár az összeomlásig. És az sem kizárt, hogy a házat egyszerűbb lesz majd valamikor itthon ismét otthonná építeni.
