Éveken keresztül nem jöttem rá arra, hogy valójában nem könnyű nyári olvasmányok újraolvasására van késztetésem, amikor a kánikula idején már délelőtt elsötétített szobában lekapok a polcról valamely krimit, hanem egy érzést keresek. Pontosabban a nyár érzését, a semmivel össze nem hasonlítható, felszabadultsággal és gondtalansággal teli érzést, amitől átjárja a lelkem a könnyűség, illatokat érzek, ízeket és mámoros, felhőtlen szabadságot.
Lekaptam a krimit – amelyikről éppen úgy véltem, köze van az érzéshez, hogy aztán csalódottan és unottan olvassam végig. Mert nem jelentkezett semmi abból, amire fölkészültem. Ellenkezőleg. Szertefoszlott az emlék vagy indulat, ami felsejlett a gondolataim között, a lelkem redőiben.
Kezdtem igen óvatos lenni. Hosszasan álldogáltam a könyvespolc előtt, figyelmesen studírozva a Fekete Könyvek, az Albatrosz sorozat kiadványainak gerincét, közben a belső jelzésre figyeltem, melyik könyvnél tűnik elő az érzés, legalábbis sejlik fel, hogy aztán kihúzzam a többi közül, alaposan megszemléljem a borítóját, hátha éppen ezt keresem! Valamit persze mindig találtam, de a huszadik oldal magasságában már rettenetes feszültségek kerekedtek bennem, rossz esetben ostobának, jó esetben bugyutának, de mindenképpen időveszteségnek éreztem az újraolvasásra szánt időt. Nemhogy az érzést nem leltem, de még lelkifurdalásom is lett az elolvasandó könyvek miatt. Amik helyett a Fekete Könyvek vagy az Albatrosz sorozat egy-egy példányával hanyatlottam az elsötétített szoba ellenére is forróságot árasztó párnák közé.
Akkor hol az érzés, hol és miként akadhatok rá újra?
Lehunyt szemem előtt fehér zománcos lavórban fürdik a nyári napsugár, a lavór oldalán két piros alma mozog a víz hullámait követve. Narancsszínű körök ugrálnak a szemem előtt, amit erőteljesen dörzsölök éppen azért, hogy a körök megjelenjenek lehunyt szemem előtt. Főtt kukorica illata keveredik a dunai homok borzongató hűvös szagával, ipiapacs kiáltások szűrődnek be fából készült rolók rései között. Dinnyemagok a térdemen, őszibarack leve a karomon. Ragadok. Langyosan simogat a térdemig érő víz. Sima érintésű, erős testű nádszár okozta horzsolások a lábszáramon, a karomon. Nem könnyű letörni, csokorba kötni a nádat. A barna termésű gyékény kesernyés füstjének illata. Szúnyogűzés. Sóhajtások, amik a kék eget a helyén tartják. Papsajt nyoma a rövidnadrágon.
Szobahűvös. Dobogó élmények a halántékom mögött. És már nem Csukás-könyvek, nem indiánokról szólók, nem is Tarzan-könyvek, hanem a Fekete Könyvek és az Albatrosz sorozat. Ez a nyár. Mámoros, felhőtlen szabadság. Nyerítő nevetés. Az olvasás szórakoztató élménye, ami onnantól kezdve, hogy ez lett a szakmám, fokozatosan semmivé válik. Szertefoszlik. De amikor elérkezik a kánikula, mindig újra és újra keresni kezdem az érzést. Állok a könyvespolc előtt. A gyomrom őrzi az önfeledt szabadság semmihez sem hasonlítható érzését. A nyári szünet, a vakáció, a gondtalanság idejét. Lekapok egy krimit. Aztán igyekszem palástolni csalódottságom.
A gyerekkor felszabadultságát semmi sem adhatja vissza. A fehér zománcozott lavórban melegedő víz illatát. A sahtból áradó hűvösséget, a rózsaszirmokból készített színes-szagos víz permetcsöppjeit. A megelégedett sóhajt, amit a krumplis tészta és a kovászos uborka ebéd vált ki belőlünk, hogy aztán a besötétített szobában párnáink közé dőlve belemerüljünk egy-egy Fekete Könyv vagy Albatrosz sorozat kiadvány nyújtotta élménybe.
Tegnap krumplis tészta volt, és kovászos uborka. A kaporillatot nem is tudtam lemosni az ujjaimról. Észre sem vettem, hogy odaálltam a könyvespolc elé. Pedig már annyiszor megfogadtam, nem fogok újra és újra végigmenni a csalódottság okozta üresség érzésen. Nem gondolkodtam. Levettem a polcról egy könyvet.
És jöttek az illatok, hallottam a nevetéseket, egykorvolt barátnőim naptól ragyogó arcát is láttam, meg a fiúkat, amint poros lábszárukon vérig kaparják a szúnyogcsípést, főtt kukorica, cukrozott vizes kenyér, paradicsom, dinnye és sárgabarackos lepény.
Honnan? És rájöttem. Legalább húsz éve próbálok a nyomára jutni annak, miképpen tudnám újra előidézni, előhívni a kánikula napjainak régi, önfeledt boldogságát, ám nem gondoltam volna, hogy ez attól függ, ki fordította a könyvet.
Nekiálltam, és fordítók szerint kezdtem csoportosítani a Fekete Könyvek és az Albatrosz sorozat darabjait. És most már tudom, ki a legkedvesebb krimifordítóm, akinek mondatain kuncogva haladok, ahogyan egy könnyű pohár fehér bor a szánkból testünk mélye felé, hogy felszabadítson, könnyűvé és gondtalanná tegye a nyári estét.
