A harangszó jelöli a tájban az ember jelenlétét.
Két évtizednél is régebben jelent meg a 100 x szép magyar nóta című kiadvány. Van ennek a füzetkének egy párja is, a Csak a szépre emlékezem… – Örökzöld slágerek és operettdalok. Utóbbin már szerepel a kiadó neve: Grafoprodukt. A kilencvenes években megjelent, saját jelentőségén túlmutató két füzetke Özvegy Károly nyomdatulajdonos számos, önmaga számára megfogalmazott küldetéseinek egyike volt. A háborús hátországgá koszlott, minden illúziójától megfosztott vajdasági magyar világban egymást követték a bálok – az embargó-lét miatt gyakran batyubálok –, ahol a közönség örömmel mulatott. Ahogyan a füzetke bevezetőjében olvasható is: „Ezeknek a fiatal és idősebb mulatni vágyó embereknek szeretnénk a segítségére sietni. Ezért adtuk ki – persze a teljesség igénye nélkül – ezt a szerény kis nótásfüzetet.”
Valóban ilyen volt akkor a világ. Mulatni vágyó emberek éltek benne. Szinte felfoghatatlan a sorozások, nélkülözések, a miloševići rezsim fogságát vállaló emberek életkedve és életöröme.
Néhány évvel korábban, 1986 táján született meg a vajdasági magyar találmány, a frenetikus felszabadultságot hozó muskátlizene. A témát a Muskátli – A Vajdaság virágai című, Szász Csongor által készített hiánypótló film dolgozza fel, bemutatva a vajdasági magyar táj erejét és képességét az életre.
Mire a muskátlizene kialakulásának társadalmi és kulturális okai, ahogyan annak társadalmi és kulturális következményei és hatása vizsgálható lett volna, addigra kitört a háború. Ami megmaradt, az a túlélés felől nézve minden vizsgálódásnál és tudományos következtetésnél fontosabb volt: a zenés-táncos összejövetelek, amikhez útmutató és segédeszköz az írás elején említett, óriási példányszámban elkelt két füzetke volt.
A táj maga az ember. Pontosabban az ember a tájból fakad, és nem létezik nélküle. Ha mégis létezik, akkor nem önmaga. Ez esztétikai felfogás is egyben. A mélyen lévő gyökerek, az állandóság kifejezésének esztétikája. Kevéssé divatos, szemben például Deleuze rizómaelméletével.
„A legelőn magányos / fa viaskodik a térrel / hősi kiállás-e ez / vagy begyöpesedett szolgai türelem / nincs ki a választ megadná / utoléri-e a kölyök / valamikor önmagát / a becsapottak bosszúja által /nyitott határ távlatán /a Csanádi úton föltápászkodott / a nap / lassan / belém nőtt a táj”. Cs. Simon István a táj és ember különlevésének lehetetlenségét beszéli el.
Noha következtetéseket nem erőltet a Muskátli – A Vajdaság virágai című film, mégis érezhetjük úgy, hogy a belénk növő táj kérdéseit feszegeti. Lehetséges volna, hogy minden különbség ellenére ez, a belénk nőtt táj a legerősebb? Ha így van, akkor az állandóság esztétikájának komoly szerepe van a kollektív bizalom meglétében. (A kultúra kollektív bizalomként való értelmezéséről Deneen ír Tocqueville kapcsán.)
A vajdasági magyar kulturális életben feszülő távolságot, amit bizalmi deficitként is leírhatunk, az állandóság esztétikájának különböző megítélésével is magyarázhatjuk. Évekkel ezelőtt fejtette ki nekem a magaskultúra egyik elismert képviselője, hogy számosan azért nem vesznek részt a zentai magyar kultúranapi rendezvényen, mert vállalhatatlannak tartják a rendezvény hangulatát meghatározó, állásfoglalásként értelmezhető harangzúgást.
Megértem a harangzúgástól való idegenkedést, ahogyan a giccsesnek tekintett lakodalmas rocktól vagy éppenséggel a népitől/nemzetitől/hagyományőrzéstől való távolságtartást. Ahogyan az „identitásmúzeumba” nem kell jegyet váltaniuk azoknak, akik ettől idegenkedtek, úgy azoknak sincs szégyellnivalójuk, akik éppen ezt a múzeumot gyarapítják munkájukkal. Ha megengedjük, hogy az állandóság esztétikájának helye van, akkor könnyen beláthatjuk, hogy mindannyiunknak húzzák. Úgy a harangot, mint a nótát.
