Lassacskán ötven esztendeje, hogy átléptem az anyaország határát. Jókora feszültség munkál olyankor az utasban, pedig semmi különös nem történt. Mindenki tudta: arrafelé a feketén és olcsón vásárolt forintra kell ügyelni, hazajövet a sajtra, kávéra, merthogy Kádárék igyekeztek olcsó élelemmel ellátni alattvalóikat, az importárut – így a kávét – pedig végképp nem szerették volna elkótyavetyélni külföldieknek. Hiszen keményvalutáért vásárolták, abból meg mindig hiány volt a keleti tömb országaiban. Persze Jugoszlávia sem bővelkedett dollárban meg márkában.
Akár meglepőnek is tekinthetnénk, hogy a könyvekbe hazafelé nem kötöttek bele, esetleg ritkán a szerb vámos, amikor soknak vélte a negyven-ötven kötetet. Most már hajlandóak a szakértők és a kevésbé hozzáértők a magyar gesztust a kommunista ideológia terjesztéséért vállalt állami áldozattal magyarázni, de ez nem áll, mert hát mi sem jártunk más cipőben, legfeljebb kicsit díszesebben, ismertük a rendszer elméletét és az itthoni, jóval szabadabb gyakorlatát is. Tehát Magyarországon jól tudták, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem szellemi javakkal is. Sok száz könyvvel gazdagodtam az egyre szaporodó utakon, kifejezetten olcsón (az antikvárium is csodálatos találmány), gyakran aprópénzért: szótárak és lexikonok, versek, regények, tanulmányok, magyar és világirodalom. Jóformán minden, ami könyv.
Volt, aki társasággal átugrott Szegedre vacsorázni: ettek, ittak, vásároltak is valamit a konyhára, és az összes költségük sem érte el az itthoni vendéglői vacsora árát. Hasonló árviszonyok fogadtak bennünket a könyvek esetében is. A hazai boltokban árusított ugyanazon kötetek ára a határt átlépve többszörösére szökött.
Épületek, utcák, az emberek öltözéke, az autók típusa és mennyisége – meg a beszélgetések –, mind-mind a miénknél jóval szerényebb életkörülményekről árulkodtak. Nem is biztos, hogy iróniával mondom: a „tehetős kisember” státusszimbóluma a Trabant lett – várni kellett ám arra is sokat –, míg nálunk a Fityó, majd később a Yugo.
Első királyunk és az országalapítás ünnepén ennek a néhány évtizednek az emlékei ébrednek föl bennem, nyilván mert közvetlen találkozásokhoz kötődnek – meg persze az utóbbi néhány tucatnyi évhez –, a maradék ezernyi esztendőt pedig különben is a könyvekből ismerjük.
Nem öncélúan idézem a szocializmusnak a már feledésbe foszló korszakát, inkább azért, hogy a mában is kissé körülnézhessünk. Igaz, nincs már olcsó könyv, olcsó élelmiszer sem, de nem kell a magyar embernek külföldre járnia – pedig most már szabadon megtehetné – nyugati vagy jugoszláv áruért, kihalt a Trabant, zsúfoltak az utak, az autópályák – mert azok is vannak –, gyárak tömkelege épül, alig akad munkanélküli, nyargalnak a bérek…
Értetlenül állok az elégedetlenkedőkkel szemben, miközben hallgatom a baloldali milliárdos és szerényebben tehetős politikusok hőbörgését a szegénység, drágaság, igazságtalanság miatt. Álságosak, bár serények abban, hogy a normalitás útját járó országot szövetségeseikkel zsákutcába tereljék. Mit sem számít, hogy a haza veszte saját vesztüket is jelentené.
Gazdagodó állammá vált Magyarország, az utóbbi évtizedben látványosan fejlődővé, meg látványos ellenséggé azok számára, akik képtelenek beteges ideológiáik szolgálatába állítani. Az új idők mércéi szerint a haladás alapja az önpusztítás. Védekezik a megtámadott ország; ha nem is fegyveres a harc, de ádáz. A tét most sem kisebb, mint az ezer esztendő folyamán sokszor volt. Elbukni kár volna. Szerencsés esetben talán még Európa is menthető.
