Csak mostanában jöttem rá arra, hogy a Tito–Forradalom–Béke elnevezésű, az általános iskolák hetedik-nyolcadik osztályos tanulóinak szervezett történelemverseny a személyi kultusz egyik legkifinomultabb eszköze volt. Korábban úgy véltem, hogy a leginkább fogékony, ugyanakkor leginkább sérülékeny és érzékeny, a világban önnön helyüket kereső kamaszok, tizennégy-tizenöt éves lányok és fiúk részeivé váltak egy közösségnek – a felkészülő csapatnak, és magukba szívták, akár a napközis a népmesei fordulatokat, az ideológiát, a mesébe illő győztes eseményeket, a csodával határos megmeneküléseket, a farkaskutya nevét, ami élete árán is megvédte a partizánok vezetőjét, a jajcei ülés emberszagát, az elnemkötelezettség fogalmát, ami a testvériség-egységen alapuló ország számára a külfölddel szemben biztosítja a tekintélyt és ezáltal a békét.
Szóval mostanában, hogy napi szinten szembejön minden halandóval, öreggel, fiatallal, akarja, nem akarja, a diktátor, személyi kultusz kifejezés, hasított belém, akár a villám, hogy a Tito–Forradalom–Béke verseny célja nem is az ideológiai nevelés, hanem a személyi kultusz építése volt. Josip Broz megszerettetése.
Akiről viszont sohasem állították, hogy egy volna közülünk – cvekedli, hokedli, kisüsti. Viszont Galeb luxushajó, Kék vonat luxusvonat és Brioni. Mert ha csak egy közülünk, akkor nem lehetne hős. És a hősökön való szocializálás nagyon fontos az önbecsülés kialakítása miatt. És bennünket a hőskultuszon szocializáltak. A (nép)hősök az utca- és közintézmények nevében, a kitűnően megrendezett játékfilmekben, a történelemben és az állami ünnepekben is ott voltak, amelyek közül is kiemelkedett – emelem kalapom az ötletadó előtt – az ifjúság napja, ami egyben Tito születésnapja is volt.
Minden Titóról szólt. Még a – történelemverseny keretében kérdésként szereplő – Híd folyóirat és Mayer Ottmár élete és mártíromsága is hozzá volt bekötve, hogy a kulturális-irodalmi és egyben kisebbségi anyagrészből csak egy példával éljek.
Bizonyára minden társadalomban akad, akire ráfogják, hogy diktátor módjára viselkedik, másról pedig azt hirdetik, hogy egy igazi hős. Ebben a folyamatban legjobban az ifjúságra figyelnek, a leginkább érzékeny, nyitott és fogékony rétegre.
Érdekes ellentmondás – nyilván az emberi jellemből következik –, hogy a hős kultusza sohasem személyi kultusz. Akkor sem, ha egyértelműen az. A hős kultuszával, legyen az halált megvető vagy csetlő-botló, hibázó, felbukó, félrebeszélő, önmagát leleplező, a fiatalok könnyen azonosulnak, ha nem is tekintik követendőnek. De elfogadható lesz számukra, hős. Ilyen a lázadás korszaka az ember életében. Boldog és naiv ifjúság.
A hőssé tevés folyamata ma már bizonyára nem olyan egyszerű módon történik, mint az én időmben – staféta és szlettelés a tűző napon –, de a lényege nem változik: a fiatal az azonosulás folyamata által önmagát tudja elfogadni.
Azon is tűnődtem, ha ez valóban így van, mindezek után miért nem lettem titóista. Talán amiatt, hogy mindent az irodalom világán keresztül néztem. És egy idő után őt is ugyanoda helyeztem, ahova Napóleont vagy Winnetout.
Viszont van valami, amit ettől a személyi kultuszba oltott néphőstől kapott egy ország, s amit az ifjúság is magába szívott: ez pedig nem más, mint az önbecsülés.
Ami által nem többek vagyunk másoknál, csak nem kevesebbek. Ettől olyan zseniális film a Varljivo leto ’68. Mert az emberi léptékű, a nemzettársakat nem lekicsinylő humorral bemutató film annyi egyéb kifinomult művészi üzenet mellett megmutatta a személyi kultusz ravaszságát vagy nagyságát – a megalkuvás, a meghátrálás, a belátás látszatát, ami az ifjúság győzelmének illúziója.
