Soha nem utazik olyan helyre, ahova kizárólag átszállással juthat el, hangoztatta néhány évvel ezelőtt az egyik kedves ismerősöm, igaz, mint később kiderült, elsősorban a repülőgéppel történő utazásokra gondolt, ami részben érthető is, hiszen ki vágyik többszörösen arra a tortúrára, amit egyes repülőtereken kell átélnie az embernek ahhoz, hogy eljuthasson A pontból B pontba, vagyis egyáltalán esélyt kaphasson arra, hogy eljusson, azaz felszállhasson a gépre, ami sokak számára önmagában is riasztó, hiszen még napjainkban is akadnak olyanok, akik félnek a repüléstől, illetve attól, hogy néhány órára elveszítsék a talajt a lábuk alól.
Persze visszavághattam volna neki a jól ismert „Soha ne mondd, hogy soha!" frázissal, ám azonnal éreztem, hogy az üres közhelypufogtatás mit sem változtatna a helyzeten, amelynek hátterében minden bizonnyal egy mélyebb elhatározás, esetleg egy korábbi negatív tapasztalat állt, meg hát egyébként is, miért kellene nekem rábeszélnem valakit arra, amit nem szeretne, tettem fel magamnak a kérdést, miközben máris átvillant az agyamon az újabb kiüresedett frázis: „Felnőtt ember, azt csinál, amit akar...", és ezzel nagyjából sikerült is lezárnom magamban a témát, valahogy úgy, mintha feltettem volna a kezem, érdekes módon azonban nem éreztem feladásnak, pláne nem önmagam feladásának a helyzetet, mivel nem volt mit feladni, legfeljebb elfogadni a másik álláspontját, vagy legalábbis úgy tenni, mintha elfogadnám azt – és ha már lúd, legyen kövér alapon álljon itt a harmadik is –, azt gondolván: „Jobb a békesség!"
Annál is inkább, mert bizonyára valamennyiünknek voltak olyan élményei az utazásai során, amelyeket legszívesebben a „Soha többé..." kezdetű mondatokkal idézne fel, még akkor is, ha az idő azóta már megszépítette azokat, és akár már nevetni is tud rajtuk. Ilyen volt számomra még valamikor középiskolás koromban a „Soha többé vonattal a tengerre..." kezdetű mondat, aminek a hátterére már nem emlékszem pontosan, ám nem kell túlzottan nagy képzelőerő ahhoz, hogy az ember belehelyezze magát a koszos kabinba préseltség és a kopott műbőr üléshez ragadtság élményébe, miközben nemcsak a klímaberendezés hűsítő hatásáról, hanem a láb- és kézkinyújtás felüdülést nyújtó érzéséről is legfeljebb csak álmodozhat. Néhány évvel később aztán jött a „Soha többé busszal a tengerre..." kezdetű mondat is, nyilvánvalóan hasonlóan élmények okán, és a sort természetesen még folytathatnám, ugyanúgy, ahogyan folytathatnánk valamennyien.
Azt azonban magam sem tudom teljes bizonyossággal eldönteni, hogy az ilyen kijelentésekkel, feltéve persze, ha komolyan gondoljuk azokat, szűkülnek-e vagy inkább csupán módosulnak a rendelkezésünkre álló lehetőségek, hiszen egyrészt nyilvánvalóan bezárunk magunk előtt bizonyos kapukat, másrészt viszont ezzel párhuzamosan ki is nyitunk magunk előtt bizonyosakat. Ugyanúgy, mint azzal a döntéssel, hogy visszatérjünk-e egy-egy általunk kedvelt helyre, vagy inkább próbáljunk meg újabbakat felfedezni. Örök dilemma, amitől lehetetlen szabadulni, bármennyire is próbál az ember, és amitől némiképp olyan érzésünk támadhat, mint amikor a rajzfilmekben a kis angyal meg a kis ördög hadakozik az éppen aktuális mesehős feje felett, hiszen hasonlóképpen erősítjük magunk is érvekkel és ellenérvekkel hol az egyiket, hol a másikat, hogy aztán a teljes tanácstalanság mocsarába süppedjünk. Pedig ma is itt csengenek a fülemben az egyik utazásszervezéssel foglalkozó ismerősöm kissé talán fölényesnek tűnő, mégis jelentős igazságtartalommal bíró szavai, amelyeket akkor vágott a képembe, amikor azt ecseteltem neki, mennyire jó érzéssel tölt el, amikor visszatérhetek egy-egy olyan helyre a világban, ahol már korábban jól éreztem magam, mondván: „Az élet túl rövid ahhoz, hogy kétszer ugyanazon a helyen nyaraljunk." Mindezt persze, ahogyan az lenni szokott, azonnal megcáfolta egy másik ismerősöm, aki idestova húsz éve ugyanoda jár nyaralni, hangsúlyozván: „Badarság lenne a biztosat elcserélni a bizonytalanért."
Ember legyen a talpán, aki igazságot tud tenni nemcsak a két személy, hanem a két nézet, illetve a fejünk felett hadakozó két figura között is, már ha egyáltalán igazságot kell tennünk. Ha nem érzünk magunkban ilyesfajta kényszert, akkor engedjük meg, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogyan történniük kell, és ahogyan az az adott pillanatban a legjobbnak, a legkézenfekvőbbnek, a leginkább magától értetődőnek tűnik számunkra. Aztán, ha kell, úgyis jön egy újabb soha, ami felülírja azokat a dolgokat, amiket korábban elképzeltünk, még akkor is, ha azt mondjuk, hogy mi bizony soha nem mondjuk.
