„A fényűzés könnyed íze a gyenge embereket felelőtlen tettekre sarkallja” – mondotta a múlt század derekán Marie Curie, a többszörös Nobel-díjas lengyel fizikus és vegyész. Az idézet sokféleképpen értelmezhető: nekem egy tanulságos történet jut róla eszembe középiskolás koromból. Édesapámmal egyidős üzletember – akire már-már példaképként tekintek – mesélte el nekem saját sztoriját akkoriban. A családalapítást követően a szülői háztartásból nem költöztek el. Sikeres vállalkozóként bevételének jelentős részét földvásárlásra, illetve akkori vállalkozásának felvirágoztatására fordította. Különösebben később sem motiválta a materiális világ. Olyannyira, hogy egy több mint húsz éves autóval járt-kelt, pedig szinte bármilyen luxusjárművet megengedhetett volna magának.
Egyszer aztán hosszabb baráti győzködés, már-már nyomásgyakorlás hatására cserélte le öreg járművét egy – a külső szemlélő számára nem túl kirívó – családi gépkocsira. „Nekem az autó csak arra való, hogy A pontból B pontba elvigyen, ám arra gondoltam: lehet, hogy igaza van a cimborámnak. Na meg azért kellett már egy megfelelően tágas, családi jármű is” – mondta nekem. Ültem előtte naiv, gyermeki fejjel, és nem tudtam megérteni. Nem tudtam elhinni, hogy létezik olyan ember, aki előtt ott van a lehetőség, hogy szinte bármilyen ember által megalkotott csodát az életébe hozzon, s mégsem vágyik ezekre. – A helyében biztos luxusautót vezetnék, na meg persze azonnal megvennék számos csecsebecsét – gondoltam akkor. Azóta számos tehetősebb emberrel volt dolgom. Megfigyeltem, hogy akik nem öröklés útján jutottak jelentősebb vagyonhoz, hanem keményen megdolgoztak érte, azok közül a legtöbben a fenti vállalkozóhoz hasonlóan – bár kevésbé radikálisan – cselekednek.
Ma érettebb, tapasztaltabb fejjel már én is úgy vélem: a pénzhiány, az önmegvalósítás szükségletének ki nem elégítése, akkori belső hiányosságaim s a mainál sokkal inkább képlékeny személyiségem miatt vágyakozhattam a hamis bálványokra. Miért gondolom így? Egyrészt, ha az ember tudja, hogy nem kaphat meg valamit anyagi okok miatt, sokkal jobban vágyik rá, mintha bármikor megvehetné. Másrészt egy önmaga útját még meg nem talált ember könnyen befolyásolható: amikor egy „sikeres” embert látunk a mai médiában, nem feltétlenül egy életpályát vetítenek elénk. Egy olyan délibábszerű képet látunk, amely szerint a földi Mennyországba látszólag eljutott ember egy bizonyos jelzésű autót vezet, egy bizonyos logóval ellátott öltözetet visel, és csillogó karórát hord. A márkajeleket ezáltal végső soron a sikerrel azonosítjuk. A luxuscikkek marketingzsenijei élményt társítanak az általuk eladni kívánt termékekhez, mi pedig könnyedén bedőlünk nekik. Ennek az lesz az eredménye, hogy nem egy magasabb rendű eszmei célt (például családalapítást, a családi élet sikeres menedzselését, hivatásunk megtalálását) tűzünk ki magunk elé, amelyben boldog, harmonikus életet élhetünk, hanem a tárgyak üldözésének mókuskerekébe csöppenünk.
Talán ezt a jelenséget nevezte Marie Curie a fényűzés könnyed ízének, amely jelenkorunk társadalmát teljességgel megkeseríti. Talán részben ez az oka annak, hogy számos (akár egyetemet végzett) fiatal hagyja el a szülőföldjét s végez robotmunkát távol szeretteitől, a messzi külföldön azért, hogy aztán hitelre luxusautót, luxusórát, márkás ruhát vásárolhasson magának. Ha az embert nem csábítja el a fényűzés könnyed íze, hanem a felelős magatartás, egy magasabb rendű életpálya mellett dönt, akkor talán már nem is vágyik arra, hogy különböző márkajelek mögé bújva mutassa meg nagyságát. Mindnyájan többre vagyunk hivatottak annál, hogy rövid életünket tárgyak, anyagi javak, luxuscikkek hajszolására áldozzuk.
