A régmúlt időknek vannak illatai, színei, könnyei, dalai, fényei, vágyai, árnyékai, reményei. Nevetséges volna azt állítani, hogy ez a nosztalgia. Bár elképzelhető, hogy amit érzünk, miközben felidézünk régmúlt időket, az nem más, mint nosztalgia. Ez azonban mégsem jelenti azt, hogy a régmúlt idők illatai, színei, könnyei, dalai, fényei, vágyai, árnyékai, reményei a nosztalgikus érzések részei volnának. Ami bennünk érzés formájában megjelenik, talán nosztalgia. De amit a régmúlt időkből maradt vagy általunk elképzelt illatok, színek, könnyek, dalok, fények, vágyak, árnyékok és remények képviselnek, azok értéket jelentenek. Értéket képviselnek. Az élet értékét, amire ráismerünk. Ez azt jelenti, hogy önmagán túlmutató a vonatfütty vagy a vonat füstje. Önmagán túlmutató az 1977-es felvételen a két fehér öltönyös zenész hangja, miközben azt éneklik, hogy kérlek, higgy, hogy neked higgyek, kérlek bízz, hogy bízhassak én...
A nyugati világot a kölcsönös bizalom tartotta meg, az emberek egymás iránt érzett kölcsönös bizalma, amit a neveltetésük által vittek tovább, adtak tovább a következő generációnak. Ez amolyan metafizikai dolog, fogalmam sincs, hogyan működik, de a Piramis együttes két énekese ilyesmiről énekel. Persze az is lehetséges, hogy nem másról szólnak ezek a sorok, csak szimplán a szerelemről, és a könny, amit a szemünkben érzünk, egy ócska gőzös keserű füstjétől van, ami magával vitte a szerelmet, oda a remény, a hit és a bizalom. Tizenhét éves voltam, amikor a gőzmozdonyokat végleg kivonták a forgalomból, úgyhogy éppen beleférhetnek a lélekbe ezek a nosztalgikus érzések – emlékszem is, amikor az osztálytársaink bevonultak, hogy letöltsék a sorkatonai szolgálatot, integettünk a pályaudvaron, és éppen olyan volt, mintha gőzössel indultak volna Jugoszlávia messzi tájai felé, miközben persze elektromotoros vonatok voltak azok. Szakadt, piszkos ülések, napszítta függöny, első nyaralások emlékei, Crna Gora vagy Split irányába döcögtünk.
Ha azonban visszaosonunk a metafizika ösvényére, és a Piramis-dalt vagy legalább e két sorát a nyugati civilizáció embereinek egymás iránt meglévő alapvető bizalmaként fogjuk fel, a kölcsönös egymásrautaltság jegyében értelmezzük, aminek alapját azon közös neveltetés és normarendszer jelenti – megtanítják a bűn, bűnbocsánat, a törekvés, a megbocsátás, az alázat, a mértékletesség, a lelki erősség fogalmát. Természetesen ez korántsem jelenti azt, hogy eszerint zajlana az egyén élete, vagy azt, hogy mindig eszerint élnek emberek, mások pedig sohasem. De az ezekről való közös tudás kialakította a kölcsönös bizalomra épülő társadalmat – ami nem azt jelenti, hogy nincsenek zsebtolvajok, de ily módon elmélkedni ugyanolyan, mint azt mondani, ha volna Isten, nem engedné ezt a sok borzalmat a világban (most arra ne is térjünk ki, hogy nem engedi).
Az lehetséges, hogy olyan távol kerültünk már az ilyen módon, ezen alapokon felépült társadalomtól, hogy a nálunk fiatalabbaknak már emlékei sincsenek róla. Akkor viszont újra kell tanulni, nincs más lehetőség, bármennyire is szeretnénk.
Mindez arról a hírről jutott eszembe, hogy Franciaország betiltja a rövid távú repülőjáratokat, amire egyesek azt mondták, hogy kevés, mások pedig azt, hogy sok. Eredetileg a négy óránál rövidebb vonatutakkal párhuzamos repülőjáratok betiltásáról volt szó, de a légitársaságok nyomására ezt két és fél órára csökkentették, vagyis azokat a repülőjáratokat tiltják be, amely távolságok két és fél óra alatt megtehetőek. Ennek kapcsán írta egy fogyasztói csoport (?), hogy egy repülőgép átlagosan 77-szer több szén-dioxidot bocsát ki utasonként, mint egy vonat; a vonat olcsóbb, és az időveszteség mindössze 40 perc; ugyanakkor biztosítékot kértek arra vonatkozóan, hogy ,,a francia nemzeti vasút (SNCF) ne ragadhassa meg a lehetőséget arra, hogy mesterségesen emelje az árakat vagy rontsa a vasúti szolgáltatás minőségét”. És erről jutott nekem eszembe a Piramis-dal. Meg az, hogy bennünket Kelet-Közép-Európában nem is a kölcsönös bizalom tartott meg, hanem a remény: járni fognak ismét a vonatok, sőt! Tiszták is lesznek, sőt! Lesz wifi és akár egy óra alatt Szabadkáról Szegedre, Újvidékről Belgrádba érhetünk. Mert igaz ugyan, hogy – miként azt egy kiváló KKE író megírta – Kelet-Európában időből van a legtöbb (és az évtizedek alatt ez valóban semmit sem változott), azért reményből sincs kevés. Meg a kölcsönös bizalom is mintha helyet kapna a gondolkodásban. Ami azt jelenti, hogy nem is állunk olyan rosszul: szennyező repülőjárataink nem is nagyon voltak, viszont mi abban bízunk, hogy rapid módon javulni fog a vasúti szolgáltatás minősége. Igaz, hogy a bányabéka segge alól.
