Szomorkás reggelen haladok Gombos irányába, a szántókon sokfelé áll a víz. A határban egyetlen lélek sincs, elvégeztek már minden munkát. Néhol látni csak pár sor levágatlan kukoricaszárat, a mélyszántást befejezték, máshol szépen sarjad a búza. Beérek a faluba, át a vasúti síneken, a falukép változatos. Takaros házak és elhagyatott épületek sorjáznak, a helyi közösség épületét pedig olyan szépen fölújították, hogy rá se ismerek, csupán a mellette álló gyerekjátszótérről. A reggeli órákban nincs nagy élet a településen, a posta és egy önkiszolgáló előtt beszélget néhány ember, a főutcán kamionba gyűjtik a szemetet.
Az út egyenesen az épülő pravoszláv szentélyhez vezet, ahol balra kanyarodva mintha egy másik településre értem volna. Eddig egy sáros, lusta, a síksági tájon elterpeszkedő, jószerével szürke falun vágtam át, innentől a szerb- horvát határra vezető út jobb oldalán korszerű bevásárlóközpont és butikok sora emelkedik a bácskai szikes fölé, szemben, az úttest szintje alatti völgyben pazar sziklakertet övező hatalmas étterem komplexuma áll. A szökőkutak már lekapcsolva, a késő ősz pompázatos színeiben hivalkodó növények, a tavacska és a rajta átívelő híd látványa természetes nyugtatóként hat.
Az étterem mellett óriási betonbunker emelkedik, egyelőre el sem tudom képzelni, mi célt szolgálhat ez ablaktalan épületmonstrum. Bepillantok a nyitott bejáraton, semmi látnivaló. Néhány munkás serénykedik, ha ez ilyen reggeli, borongós hangulatban ez bárkiről is elmondható.
Az áruház előtti parkolóba viszont már nem lehet beállni, nincsen hely, a szemközti étterem előtt is alig. A kocsik rendszáma eszéki és valkóvári jelzésű. Egyik város se esik 45 kilométernél távolabb Gombostól.
A járművek közt férfiak téblábolnak, magányosan dohányoznak, vagy kisebb csoportokban, halkan társalognak. A nők vásárolnak, esetleg befordulnak a Niš elnevezésű kávézóba. Itt mindent Nišnek hívnak, az áruházat, az éttermet is. A tulajdonosok ugyanis Bácsordasról (Karavukovóról) származnak, ahová a második világháború után Dél-Szerbiából érkeztek a telepesek.
Az áruházból kifordul egy villás targonca, és számomra örökre, eltűnik az úttest túloldalán. Kérdezem az ácsorgó férfiakat, miért ilyen népszerű számukra a határ innenső oldala. Szinte egybehangzóan állítják, hogy a híres gombosi konyha csalta őket először ide. Az étkek finomak, a hely előkelő, a fölszolgálás kifogástalan, és ráadásul olcsó. És ha már egy ebédre vagy vacsorára rászánják a kétszer 40–50 perces utat, be is vásárolnak alaposan. A helybeliek szerint a Niš valóban másoknál kedvezőbb áron forgalmazott sok terméket, ma már máshol lehet olcsóbban találni, de a horvátországiak számára így is kifizetődő a bevásárló kirándulás.
A Niš komplexum tulajdonosai Ristić Slađana és Ristić Tanja. A kilencvenes évek derekán költöztek a faluba, és kibéreltek egy kocsmát, ebből épült ki a későbbi birodalom. Jó konyhát vezettek, ami mindmáig megmaradt, éttermükbe nem csak Horvátországból, hanem a környékről, Doroszlóról, Szilágyiról, Bácsordasról, Szerbmiliticsről is érkeznek vendégek, de asztalt kapni csupán előzetes foglalás útján lehet. A tulajdonosok ezt követően megvásárolták a kocsmával szembeni két szövetkezeti lakást, amiből a helyi vásárlóerőre támaszkodó önkiszolgálót alakítottak ki, ebből jött létre a bevásárlóközpont, amelynek árai már a külföldi vevőkre vannak szabva.
Klenanc József, a helyi közösség titkára úgy értékeli, hogy a Niš tulajdonosai beruházásaikkal megváltoztatták a falu képét, munkát adnak az embereknek, és megbízható partnerei a művelődési egyesületnek, különösen a Gyöngyösbokréta rendezvény élelmezésében mutatkoztak annak.
Az egykori kocsma helyére emelt betonbunker egyelőre a falubeliek előtt is talány, állítólag azért nincsen ablaka, mert majd valami üvegkonstrukción át fölülről kapja a fényt. A tulajdonosoktól se sikerült semmit megtudni felőle, ugyanis nem voltak hajlandók se kamera, se mikrofon elé állni. Mindössze annyit mondtak, hogy étterem lesz az épületben, ami 3-4 hét múlva kerül átadásra, akkor majd nem zárkóznak el a nyilatkozattól.
Hódság felől érkeztem Gombosra, Apatin irányába távozom. Az országhatár felé közeledve látok egy másik önkiszolgálót, előtte horvát rendszámú autókkal, szemben vele egy új benzintöltő állomást. Szemmel láthatóan a határhelyzetből is lehet profitálni.
A határőrök előtt Apatin felé fordulva látom, öntözőberendezések segítségével tették termővé a földet. A faluhoz másik irányból közelítve a belvíz fojtogatja a vetést. Mennyire változatos a világ, még néhány kilométeren belül is, gondolom.