A Zomborban élő Szabó Jolán szép emlékeket őriz a szülőfalujában, Doroszlón töltött gyermekkoráról, de nem vágyik vissza. Sokfelé járt a világban, szereti a mosolygó embereket. Mostanság az egykori gyermekjátékaira emlékeztető tárgyakat, különleges terméseket gyűjt, de azokat nyomban továbbadja, mert szerinte az ajándékozás az egyik legnagyobb öröm, amitől nem szeretné megfosztani magát.
CSINTALAN GYERMEKKOR
– Rakoncátlan nemzedékként kerültünk iskolába, tizenöt, 1945-ben született gyerek, mindenre kapható, eleven ördögök, köztük a hét lány, mint a hét gonosz. Samu Bözsike mellett ültem az első padban, aki angyali kislány volt, mert ha Piri vagy Vali mellé kerülök, akkor én elveszem. Bözsikétől igyekeztem nyugalmat és higgadtságot tanulni. Szalai János tanította a magyar nyelvet, olyanokat is elmesélt, amiket akkoriban nem lett volna szabad. Javítgatta írásaimat, amelyek hatodikos koromtól belekerültek az iskola érdemkönyvébe. Viszont sikerült az iskolaudvarban letörnöm a pumpás kút karját, mert beszorultam az oszlop és a kar közé, ugyanis Karcsi osztálytársam ott akart megfogni, ahol nem illett, a kar letörött, amire megzavartam a kis imposztort, aki menekülés közben nekifutott a tornaudvaron a nyújtónak és letörte egyik fogát. A kút javítását nagypapám állta a nyugdíjából, mert szüleimnek nem mertem beszámolni az esetről. Korán meg kellett tanulnunk a házimunkát, a jószág etetését, a takarítást, kosarakat, zsákokat emelgettem a parasztgazdaságban, de játékra is jutott idő, a közelben lakó unokatestvéremmel papírbabáztunk meg kukoricababáztunk. Az utóbbi készítését korán elhalálozott, angyalszívű mostohanagyapámtól tanultam, ma is készítek ilyeneket, és odaajándékozom szomszédjaimnak, különböző üzleteknek, ahol kiteszik őket a kirakatba, a fiatalok megbámulják, elkérik őket. Saroktól sarokig hat fiú közt egyedüli lány voltam, nem volt más, mint vadnaranccsal futballozni, labdáról nem is álmodtunk, fára mászni, légpuskával gerlicére vadászni. Már 12 évesen kiválóan céloztam Andrek István, ma nyugalmazott matematikatanár fegyverével, akkor ettünk gerlicelevest, amikor csak megkívántuk. A fiús környezetben nem tudtam elsajátítani a lányos járást, anyám misére menet folyton verte a hátam, hogy apróbbakat lépjek, szebben járjak – emlékezik Joli néni.
Fekete J. József felvétele
A SZAVAK BŰVÖLETÉBEN
A magyar nyelv iránti vonzalmát első tanító bácsija keltette fel, majd az említett Andrek István iskolatársa javasolta, hogy olvassa előbb Jókait, majd Zolát, utána az orosz szerzőket. Szorgalmasan olvasott, gyakran a dunna alatt, elemlámpával, vagy éppen nagymosáskor, amikor a fehérnemű és ágynemű kifőzésére szolgáló nagykotla alá kellett volna tüzelnie. Ha olvasás közben kialudt a tűz, ami nem egy alkalommal megesett, az anyai szigor folytán az éppen olvasott könyv is majdnem a kotla alatt végezte. Joli néni ma is folyton olvas és ír. Őrzi gyermekkorából a keménytáblás füzetet, amibe az azóta elveszett emlékkönyvekből másolt ki gondolatokat, amelyek közt ma is fontos gondolatokat fedez fel újra. Emellett számtalan füzetbe jegyzi fel élményeit és tapasztalatait, amelyek egy része a már néhai Dunatájtól napilapunkon át a Nők Lapjáig jelent meg nyomtatásban. Vannak kedves szavai, kezdve a szivárványtól a naplementéig, beleborzong egy-egy elolvasott mondatba, és nyelvőrként vigyáz a szabatos beszédre. Füzetek sora őrzi írásait, feljegyzéseit, de falun megtanulta, hogy a kert kapálása során a vödörnek mellette kell lennie, mert a gazt nyomban el kell takarítani. Mostani lakhelyén, a zombori Újszelencsén a többi lakóhoz hasonlóan kihasított magának egy kertparcellát, ahol veteményeket termel, és a saját szükséglete mellett minden alkalommal ujjaira fűzött zacskókban visz belőle barátainak, ismerőseinek és szomszédjainak, mert, ahogy mondja, az ajándékozás a mániája.
ALASZKA
– A sajtó révén kerültem Alaszkába. Tizennyolc évesen mentem férjhez, Zomborba, azóta se kívánkozom vissza Doroszlóra. Barátnőm mondja, rossz helyen tett le a gólya. A párom, Szabó Nándor korábbi házasságából született két lánygyerek, akikről 37 évig nem tudtuk, merre vannak, csak sejtettük, hogy Németországban. Az anyjuk magával vitte őket, és azt mondta nekik, az apjuk meghalt. Aztán a Tarka Világban találtam egy cikket Alaszkáról. A szöveg közepe táján ezt olvastam: „Korán reggel, amikor útnak indultam unokahúgommal, Jutkával…” Erre kirázott a hideg. Megnéztem, ki a cikk szerzője, hát Száraz Antal. A férjem korábban elmesélte, hogy Száraz Antal volt a sógoruk. Fölébresztettem a Nándit, és mondtam neki, megtaláltam a lányod, a Jutkát. Elkezdtem telefonálni a szerkesztőnek, igazgatónak, a lap jogászának, kértem a cikk szerzőjének e-mail-címét. Előbb ódzkodtak, de egy hét elteltével mégis megkaptam a címét. A levelezés során megtaláltuk az egyik lányt Németországban, a másikat Alaszkában, mindkettőnél két-két unokával. A németországi Klári nyomban föl is keresett bennünket Zomborban, majd mi is jártunk nála, később Magyarországon voltunk huzamosabb ideig együtt, házias ételeket főztem a gyerekeknek, rakott krumplit, szilvás gombócot. Végül mindannyian ellátogattunk Alaszkába, kilenc órát repültünk, az együttlétünk során nagyon összebarátkoztunk, újra családként élünk. Az unokák nagykorúságukat elérve fölvették a Szabó nevet, és a dédunokát is Szabóként anyakönyvezték. Nagy élmény volt, amikor étteremben ebédelve, számomra a világ végén, asztalunkhoz lépett a fölszolgálólány, és lelkendezve szólt: „Jé, maguk magyarul beszélnek! Tök jó! Én is voltam Budapesten. Tök jó! Diákcsere. Jövőre is megyek, tök jó!” Hát, valóban jó volt magyar hangot hallani Alaszkában!
Joli néni azt is meglepetéssel tapasztalta, hogy körötte mindenki mosolyog, szemébe néz a másiknak, és ha kérdez valamit, érdekli is a válasz.
– Hazatértünk után még elevenen élt bennem ez a tapasztalat, amikor betértem egy hivatalba, ahol két mosolygó és érdeklődő tekintetű ügyintézőnő fogadott. Nem mondtam, mit szeretnék, csak kifordultam az irodából, a folyosón lévő trafikban vettem csokoládét, és megajándékoztam az ifjú hölgyeket, mire megkérdezték, mire föl. A mosolyukért, feleltem – meséli Joli néni.
