Bakos (Hajdú) Zsanett és Bakos Krisztián 2019 októberében kapták meg a Prosperitati Alapítványtól a megpályázott házvásárlási támogatást, decemberben pedig már beköltöztek saját otthonukba. Fiuk, Marián 2020. február 27-én született.
Kettejük története, ismerkedése, házassága szinte semmiben sem különbözik a legtöbb vajdasági magyar fiatalétól. Esetleg annyiban, hogy azon kevés család közé tartoznak, amely itthon szeretne boldogulni, dolgozni, élni az életét. Ha nehéz is, a szülőföld itt van, és otthont jelent. Miközben elkészül a tea, a kis Marián óvatosan anyja ölébe bújik, és figyeli, ahogy bekapcsolom a diktafont.
− Topolyán születtem 1992-ben, Kishegyesen fejeztem be az általános iskolát, majd Szabadkán a gyógyszerészeti szakközépiskolát, végzettségemet tekintve gyógyszerész technikus vagyok. Először egy csirkefarmon kezdtem el dolgozni, innen Kishegyesen a szakmámban másfél évet dolgoztam. Ezután Topolyára kerültem egy gyógyszertárba, itt négy évig dolgoztam. Miután megismerkedtünk Krisztiánnal, úgy döntöttem, hogy Szenttamásra költözök, és itt keresek munkát. 2019. május 6-án volt az esküvőnk, akkor már hallottunk a Prosperitati Alapítvány házvásárlási támogatásáról, és mivel már mindkettőnknek megvolt a magyar állampolgársága, gondoltuk, hogy belevágunk. Közben kiderült, hogy úton van a baba, és a következő év februárjában megszületett a kisfiunk – sorolta Zsanett. Elmondta, hogy az esküvő után először Krisztián szüleinél laktak, a településhez közeli tanyán. Miután hallottak a támogatásról, több házat is megnéztek, de nem találtak megfelelőt. Elmúlt pár hónap, mire végre találtak két házat, amik árban is közel álltak hozzájuk.
− Egyik ház a falu szélén volt, ez pedig a tuki városrészben van, ahol még mindig sok magyar család él, és nagyobb is, mint a másik, ezért ezt választottuk. Sajnos nem volt megtakarított pénzünk, mert akkor már terhes voltam, nem dolgoztam, és csak a férjem fizetéséből éltünk, szűkösen – mondta a háziasszony.
A Prosperitati Alapítvány támogatása által vásárolt családi ház (Paraczky László felvétele)
A beszélgetésbe Krisztián is bekapcsolódott, elmondta, hogy Topolyán mezőgépszerelő szakon tanult. Négy évig az apja mellett kőműveskedett (az ott tanultakat nemsokára kamatoztatta), utána két mezőgazdasági vállalatban traktorvezetőként dolgozott, pár hónappal ezelőtt pedig a szabadkai székhelyű Vojvodinaput vállalatnál kapott munkát.
− A helyi közösségben kezdtük a szükséges dokumentáció begyűjtését, Paracki Lívia, szenttamási falugazdász sok mindenben segített. A Prosperitati temerini irodájába jártam/jártunk, ott is nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, mindent szájbarágóan elmagyaráztak, amiért nagy köszönettel tartozunk az ott dolgozóknak. Közben több helyről hallottunk negatív visszajelzéseket, mint azt hogy bizonyos dokumentomokat nehéz beszerezni, az alapítvány részéről túl sok a követelmény stb., ezzel szemben nekünk nagyon pozitív tapasztalatunk volt, minden zökkenőmentesen és relatív gyorsan ment. Októberben megjött a válasz, hogy megnyertük a pályázatot, innentől igyekeztünk rendbe szedni a házat, hogy mire megjön a baba, a sajátunkba költözhessünk – magyarázta Zsanett.
Krisztián részletesen elmesélte, hogy mi mindent kellett rendbe tenni ahhoz, hogy a tél kellős közepén beköltözhessenek a családi fészekbe.
− Nem lakott senki sem a házban 2016 óta, így érthető, hogy a földből döngölt falak és a padlózat is nedves volt. A szigeteléssel kezdtük, közben több helyen téglával aláfalaztuk. Mindegyik nyílászárót javítani kellett, a bejárati ajtót pedig kicseréltük, mert tönkrement. Egy ablakot úgyszintén. Az egyik ajtót befalaztunk, nyitottunk másikat. Utána jött a vakolás, majd az újravakolás, végül a glettelés, a festés és a meszelés. Sok mindent magubk csináltunk, de a szülők is besegítettek. Itt érvényesült igazából az elsajátított kőművesszakma, amit az apám mellett tanultam ki − mondta mosolyogva Krisztián.
A bútorzatot illetően elmondták, mindent hozni/venni kellett, mert a házban csak két cserépkályha volt, szerencsére mindkettő eléggé jó állapotban, így jelenleg ezekkel fűtik a házat. Krisztián szülei a javításokban, Zsanett szülei és nagyszülei pedig a bútorok beszerzésénél segítettek.
Rátérünk a házon kívüli részre, pontosabban az első és a hátsó udvarra. Krisztián elmondta, a ház mögötti épületek nagyon rossz állapotban voltak, ráadásul semmi sem volt bejegyezve, így azokat lebontották, az első udvar pedig nem látszott a sok gaztól, így nagyon sokat kellett dolgozni és takarítani, mire rend lett. Miután mindent kitakarítottak, a hátsó udvarban egy disznóól épült, kertet csináltak, az első udvart pedig füvesítették, és egy kis tavat is kialakítottak.
− Mindenütt fásítottunk. Tavaszra a hátsó udvarba tervezünk egy melegágyat építeni, ebben elsősorban zöldségféléket termesztenénk, továbbá sertéseket és baromfit szeretnénk nevelni. Kert már tavaly is volt és mindent megtermett benne, ami a konyhára kell. Tervezünk egy nagyobb épületet a ház mögé, amelynek egyik része fáskamra lesz, a másik részében pedig kisebb műhelyt szeretnék kialakítani, ugyanis ha összejön a dolog, mezőgépszerelőként jó lenne egy kisebb vállalkozást elindítani. Tudom és szeretem csinálni, a szakma keresett, és meg is van fizetve – magyarázta Krisztián.
Hozzátette, a jelenlegi helyzet igen nehéz, hiszen 10 órát a vállalatban dolgozik, utána pedig a tanyán segít a jószág körül, de a földet is művelik. Édesapja Ausztriában dolgozik, ezért itthon nagy szüksége van a családnak a segítségre.
Zsanettet az egyik helyi gyógyszertárba hívták dolgozni, a kisfiú miatt azonban egyelőre otthon kell maradnia, mert nem tudja, kire hagyni. A bölcsődébe pedig csak úgy veszik be, ha mindkét szülő igazolni tudja, hogy munkaviszonyban van. Így ettől a tervtől elálltak.
Marián közben egy nagy kosár játékot borít a szőnyegre, majd egyenként nagy szakértelemmel rakja vissza őket. Nézem a fiatal és bátor édesanyát és édesapát, akik vállalták az itthon maradást és a megpróbáltatásokat. Szerintük a legfontosabb, hogy megvan a saját családi fészek, és hogy vannak közeli és távlati tervek. Mindketten nagy derűlátással vágnak neki a jövőnek és a kihívásoknak. Nem félnek, és ez a legfontosabb.
