Az első élmény az adai könyvtárban történik, gyerekkorom gyermekkönyvtári részlegében. A „könyvszag”, a kissé áporodott, nyugtató illat ugyanolyan, mint régen, mikor még ifjúkori kíváncsiságtól hajtva aktív könyvtárlátogató voltam. Ami más, az a hallgatóság összetétele. Most csupa érett korú és idős ember összejövetelén vagyunk. Nekem is régóta ismerősek: van, aki tanárom volt, más a mai helyi politizálókat hozza eszembe, és van, akit csak „utcai ismerősként” tartok számon – köszönőviszonyban vagyunk. Van közöttünk újságíró és kamerás is. Ők is majd továbbviszik a találkozó üzenetét. Mindannyian Hódi Sándor pszichológus Menni vagy maradni? című könyvének bemutatója miatt vagyunk itt. Figyelem a fő témaköröket: értékvesztés, társadalmi gyökértelenség, önmagunk feladása… Dr. Sági Zoltán szabadkai pszichiáter a szerzőhöz intézett kérdéseivel segíti a hallgatóságnak még inkább megvilágítani a téma komplexitását, az egyén és a közösség viszonyát, kapcsolódását. „Lényeg a lényeg”, ahogy a szerző is sugallja: ha nincs kinek elmondanod, leírnod, lefestened, eltáncolnod, hangszeren lejátszanod a bánatod, a tapasztalatod, az élményed, a gondolatod, akkor könnyen porszemmé válhatsz, észrevétlenné az új környezetben. Ha nincs, ki rád figyeljen, ha nincs számodra fontos ember, ismerős, barát, család, partner, és te sem vagy fontos másoknak – talán nem is vagy. Menni vagy maradni? Egyéni döntés. Mégis, akik elmennek, halmozottan teszik ki magukat ennek a „kapcsolattalanságnak”.
A második élmény már itthoni: egy csésze bergamottal illatosított tea mellett elmélkedem tovább. Arra biztatom magam, hogy akármilyen kurtára fogva is, de meg kellene próbálni minél több emberhez eljuttatni a gondolatot a „porszem” sorsáról. Azokhoz is, akik nem járnak könyvbemutatóra, nem nézik vissza a tv-ben a beszélgetést, nem olvasnak kulturális elemzéseket. Íráshoz fogok, közben melengetem az ötletet, mint ahogy a forró tea engem, hogy átugorhatna holnap a család Szegedre, az ott tanuló kisebb fiút személyesen felköszönteni a születésnapján egy házilag készített tortával, „hamuban sült pogácsával”. Jó érzés áraszt el, mert jó valakihez tartozni, éreztetni vele, megerősíteni, hogy ő is tartozik valahová. Ugye értik, miről is beszélek?
