Ada a közelmúltban két fiatal papot adott a katolikus hitközösségnek és a szabadkai egyházmegyének.
Június 29-én, Szent Péter és Pál apostolok ünnepén ugyanis dr. Pénzes János püspök a szabadkai székesegyházban pappá szentelte a negyvenéves Bartus Ervint és a huszonkilenc éves Szabó Szepesi Csabát. Az újdonsült papok hamarosan megtartották újmiséjüket az adai Szentháromság-templomban. Szabó Szepesi Csaba már a pappá szentelése másnapján, Bartus Ervin pedig egy héttel később. Bartus Ervin július végén már elfoglalta új szolgálati helyét Szabadkán, ahol a székesegyház káplánjaként teljesít szolgálatot. Szabó Szepesi Csaba néhány nappal később távozott a szabadkai Kisboldogasszony-plébániára, ahonnan szeptember végén visszatér Rómába, a Pápai Gergely Egyetemre, hogy folytassa egyházjogi tanulmányait. Közvetlenül indulása előtt kérdeztük a pappá szenteléséről, az újmiséről, a papi hivatásról és római tanulmányairól.
Frissen felszentelt papként mit jelentett számára az újmise?
– Fontos volt ez a szentmise, sokat készültünk ketten együtt, hogy méltóságteljesen be legyen mutatva, mert nyilván a papság is valaminek a jele, valaminek a beteljesülése, de nem egy olyan pont, ahol megáll az ember és azt mondja, hogy jól van, elértem a célom. Mindenesetre, amire készültem valamilyen szinten egész életemben, annak ez az alkalom volt a megkoronázása. Számomra rendkívül fontos volt, és nagyon különlegessé tette ezt az alkalmat, hogy láttam a szertartáson, a szentmisén, hogy ez egy közösségnek volt az ünnepe, és nem csak az enyém. Egyesek a jelenlétükkel, mások énekkel, beszéddel, prédikációval és az oltár körüli szolgálattal járultak hozzá, hogy ez egy közös ünnep legyen. Ez számomra akkor nagyon sokat jelentett.
Miért vállalta fel a papi hivatást?
֪– Ezt a kérdést már sokszor feltették, és mindig nehéz választ adni rá. Az élettörténetemet illetően nagyon fontos, hogy korábban, kisgyerekkoromban is jártam szentmisére. A nagymamám mindig magával vitt vasárnaponként, és már akkor is voltak hatások, amelyek az embert magával ragadják, de ezekre nem igazán emlékszem, csak a kisebb emlékképek maradtak meg. Viszont jelentős lépés volt, amikor eldöntöttem, hogy ministrálni fogok, ott éreztem azt a légkört, azt a hívást, amit szavakban nehéz kifejezni, ami arra vitt engem, hogy ezt az irányt válasszam. Nem tudom megmondani konkrét módon, hogy ezért és ezért választottam. A papi hivatáshoz hozzátartozik, hogy az emberekért élni, másokat szolgálni. A krisztusi életformát leginkább magamon megmutatni és kiformálni, hogy így példa legyek másoknak is. Azt mondják, hogy a szabadság magja szükségszerű, mert nem tudjuk megmagyarázni bizonyos határon belül, hogy miért. Egyszerűen éreztem magamban ezt a hívást, ez vonzott maga felé, és ezt kellett tennem.
A jövőben milyen papi és egyházi feladatokat szeretne ellátni?
– A szolgálatunk lényegi része a szentmise bemutatása, illetve a szentségek kiszolgálása, tehát Krisztust adni az embereknek. Belekóstoltam a gyerekekkel és a fiatalokkal való foglalkozásba is, felkértek, hogy vegyek részt egy nyári táborban. A tapasztalatok érdekesek voltak, és nagyon meghatározóak is, mert ebbe nem volt belátásom, mert korábban nem voltam egy táborba járó ember. Láttam, hogy ott mennyire megvalósultak az evangéliumi értékek. A táborban többségében nehezebb sorsú gyerekek vettek részt, akik adományban részesültek. Ezen felül sokat gyalogoltunk, ami fizikailag megterhelő volt, és a határainkat is feszegette. A néhány nap alatt igyekeztünk emberi értékekről és különféle tapasztalatokról beszélgetni. A fiatalság nevelése fontos, ezért a jövőben szeretnék ezzel is foglalkozni. Egyelőre viszont az egyházjog, a bíróságon való munka lesz az, amire az időm jelentős részét szentelnem kell.
A felsőfokú tanulmányait a szegedi Gál Ferenc Hittudományi Főiskolán kezdte meg, majd Rómában folytatta, ahova szeptemberben ismét visszatér. Miért?
– A szegedi főiskolán jók voltak a tanulmányi eredményeim, ezért felkínálták, hogy folytassam a tanulmányaim Rómában, és ezt elfogadtam. A tanulmányaim második felét, három évet Rómában, a Pápai Gergely Egyetemen végeztem el, és közben a Német–Magyar Kollégiumban laktam. A házszabályzat szerint vissza kell majd mennem. Most itthon voltam egy évet, ez is hozzátartozik a képzéshez. Ez gyakorlati év volt, a plébániai életbe nyerhettem betekintést. A szabályzat előírja és az egyházmegye szükségletei is kérik, így vissza fogok menni és folytatom a tanulmányokat, minden bizonnyal egyházjogi irányban. Ennek eredményeként a későbbiekben segítségére lehetek az egyházmegyei bíróságon keresztül olyan ügyeknek, amelyek speciális jogi kérdéseket tárgyalnak.
Mit jelentettek a római tanulmányok?
– Fontosak voltak, mert sokat tanultam belőlük, főként a határaimat ismertem meg, mert úgy mentem Rómába, hogy a nyelvekkel voltak nehézségeim. Német nyelvet tanultam a gimnáziumban alapszinten, az olasszal akkor ismerkedtem meg. Az elején két nyelvvel is foglalkozni nagy nehézséget jelentett, amibe idővel belejöttem. Nem olyan könnyű a korlátainkkal megbarátkozni, és alázatosan elfogadni, hogy csak kemény munkával lehet előrehaladni, de nem fog elsőre minden sikerülni, hanem komoly erőt és küzdelmet kell belefektetni. Volt olyan időszak, amikor rezget alattam a léc, bizonytalan voltam, hogy ez így menni fog-e, de kitartottam. Nagy segítség volt, főként a tanulmányoknál, hogy csapatban dolgoztunk. Közösen készültünk a vizsgákra, és nagy segítséget jelentett, hogy felosztottuk az anyagot, amit aztán megbeszéltünk egymással. Továbbá nagy segítség volt számomra a kollégium légköre és a környezete, ahol befogadták az embert és segítették, nem kellett küzdenem emberekkel, az ottani rendszerrel. Voltak nézeteltérések, de ezeket meg lehetett beszélni. Lényegében egy befogadó közösség, amelyben jól érzi magát az ember, és ez is nagyon sokat számít. Az egyetem tannyelve elsősorban az olasz volt. Bár mindig felkínálták a lehetőséget, hogy angol, német, francia és spanyol nyelven is vizsgázhattunk. Én a magyar nyelv mellett leginkább angolul beszélek a legjobban, de németül és olaszul is egészen jól, bár nem tökéletesen. Mostanság igyekszem megtanulni a horvát nyelvet is, mert az egyházmegyénk lényegében kétnyelvű. A pasztorális évemben tapasztaltam meg, mivel egy kétnyelvű plébániára kerültem, hogy nagy szükség van a horvát nyelv ismeretére, hogy megértsük egymást, és segíthessek a horvát nemzetiségű híveknek.
