Örökölt mesterség

A bácsföldvári Dosztán Tibor szakmáját tekintve okleveles hit- és nevelőtanár, családja azonban mintegy 150 éve foglalkozik kötélgyártással, amely évről évre, generációról generációra öröklődött. A kötélfonás, bár egyre ritkább, még ma is fontos szerepet játszik a vidéki közösségek életében, és olyan termékeket kínál, amelyek a fenntarthatóságra és a hagyományos kézműves munkára építenek. Tibor elmondása szerint számára ez a mesterség szellemi tulajdon, amelyet még gyermekkorában, édesapja mellett sajátított el.

– Édesapám, nagyapám és nagyanyám nevelőapja foglalkozott kötélgyártással, ez a mesterség több generáción keresztül jelen volt a családban. Gyerekkoromban apám arra nevelt, hogy megbecsüljem a munkát. A zsebpénzemet is úgy kerestem, hogy mellette dolgoztam a műhelyben. A pántlikát fejtettem, ezzel kezdődött, később pedig a komolyabb munkákat is rám bízták. Rákényszerültem, hogy átvegyem ezt a szakmát, mert a szükség törvényt bont. Más kortársaim csak úgy megkapták a zsebpénzüket, nekem pedig meg kellett dolgoznom érte. Sok év után rájöttem, hogy minden miértnek megvan az oka. Annak ellenére, hogy gyerekkoromban nehezemre esett, utólag mégis megvolt a hozadéka, volt mibe kapaszkodnom az élet további részében. Ugyanakkor nemcsak én kényszerültem bele a szakmába, hanem már édesapám is. Ezt utólag tudtam meg. Ő eredetileg orvos szeretett volna lenni, de az anyagi okok miatt erre nem volt lehetőség – mesélte Dosztán Tibor.

Ahogyan napjainkban, úgy régen sem lehetett csupán egyféle munkából megélni, véli a bácsföldvári kötélkészítő, akinek apja és nagyapja a kötélgyártás mellett méhészettel és gyümölcsészettel is foglalkozott.

– Ez a három dolog biztosította mindazt, ami szükséges volt a megélhetéshez. Több lábon kell állni, egyvalamire támaszkodni nem lehet. Amikor apám elment nyugdíjba, átvettem a szakmát, de én sem tudtam csak ebből a mesterségből megélni, ezért fémmunkával is kerestem a kenyeremet. Még öregapám művelte a szakmát, addig Bácsföldváron három kötélgyártó is volt. Korábban sokkal egyszerűbb volt a kötél alapanyagának beszerzése. Sosem felejtem el, mikor Apatinba, Bácsszentivánra jártunk kenderanyagot beszerezni, ebből az anyagból ugyanis nagyon jó minőségű kötélterméket lehetett gyártani. Azonban ennek az volt az átka, hogy nagyon drága volt az alapanyag. Hódságon pedig ott volt az Ites, ők műanyagból gyártották a vékony fonalakat, elsősorban Németországba szállították őket. Az ittlévő kötélgyártóknak is maradt ebből az anyagból, sőt, még a szőnyegeket is ebből készítették. Ma már tönkrementek ezek a gyárak, és nagyon nehéz beszerezni külföldről a szükséges alapanyagot. Mikor megjelent a piacon a műanyag, az gyakorlatilag a kenderkötelek végét jelentette, hiszen árban is sokkal olcsóbb volt. Míg kenderből egy darabot gyártottunk le, műanyagból legalább tízet. A termelés gyorsabb volt, olcsóbb volt az eszköz, és mivel a piacon mindig is nehéz gazdasági helyzet uralkodott, a piac határozta meg, hogy milyen termék kellett. Így szépen lassan a műanyag felváltotta a kendert – fogalmazott Dosztán Tibor.
 

Korábban a családban kizárólag az állattenyésztéshez és a mezőgazdasághoz gyártották a köteleket, Tibor viszont az évek alatt bővítette a kínálatot: a sporthoz, a rekreációhoz és a halászathoz is készít köteleket.

– Ami a kenderköteleket illeti, azok nagyon erősek, bírják a napot, de a nedvességet nem. A műanyagoknak is több fajtája létezik: filament, polipropilén, poliamid. Az ár függvényében változik a minőségük: ami erősebb, az drágább is. Azonban ezek az anyagok alapvetően nem bírják a napot, de léteznek olyan anyagok, amiket belekevernek a nyersanyagba, hogy meghosszabbítsák az élettartamukat, és bírják az UV-sugárzást. Először a műanyagból a fehér színű kötelek jelentek meg, amelyek a legkevésbé bírják a napot, de ha színezve vannak, tartósabbak. Ha szárítókötelet készítettünk, akkor külön kértük, hogy keverjék bele az UV-stabilizátort, így sokkal tovább bírta – osztotta meg tapasztalatait Dosztán Tibor. Hozzátette, hogy a kötelek sodrással készülnek, de a legtöbb a kézzel végzett munkán múlik. 

– Az egyszerű, hosszabb köteleket már évtizedek óta gépi sorozatgyártásban is készítik, sokkal gyorsabban és olcsóbban, viszont azokkal a kötelekkel, amelyek az állattenyésztéshez és a mezőgazdasághoz szükségesek, már elég sok kézzel végzett munka is van. A kötőféket, másnéven fejlőt kézzel kötjük, ha szélesebb, díszesebb, akkor fűzzük. A nyaklót, amit a lovak nyakára tesznek, azokat szintén fűzzük, és ennek legyártása akár fél napot is igénybe vehet. Van, aki minőségi árut készít, és van olyan is, aki a mennyiséget helyezi előtérbe a nagyobb haszon reményében. Az egyik oka, hogy abbahagytam a kötélgyártást, hogy nem tudtam megmaradni a piacon. Apám mindig arra tanított, hogy a minőséget helyezzem előtérbe. Ha csak itthon próbáltuk értékesíteni az árut, az egyenlő volt a nullával. Piacokra, vásárokra jártunk, ott értékesítettük, de ahogy betört a tömegesen előállított, olcsóbb műanyag kötél, úgy csökkent a kereslet – mondta Dosztán Tibor.

A családban hosszú idő óta jelen van a kötélkészítő mesterség, a család fiatalabb tagjai azonban nem szeretnének ezzel foglalkozni. 

– E téren volt próbálkozás, de sajnos nincs, aki átvegye és továbbvigye ezt a szakmát. Az unokák közül, ha szeretne valaki valamit megtanulni belőle, szívesen megmutatom, de a családból senki sem vette át, és nem viszi tovább. Azt hiszem, hogy az én életemmel ez a mesterség be is fejeződik a családban – zárta gondolatait a bácsföldvári kötélkészítő.