„Csak megyek...”

Összeszorult gyomorral érkezem a valamikori szabadkai téglagyárhoz. Nem az emberektől való félelem okozza. Inkább az a tudat, hogy bármit is látok és hallok majd ezektől az emberektől, nem fogok tudni nekik biztatót mondani, nem fogok tudni segíteni rajtuk. Tartósan legalábbis nem. Fogalmunk sincs, milyen kereszteket cipelnek, ők, akik több ezer kilométerre innen mindent maguk mögött hagytak, mert nem volt választási lehetőségük.

Az egykori gyár bejáratánál parkolunk le, tucatnyi férfi próbál vizet nyerni egy kétes forrású kútból. Tisztálkodnak. Hívom Stephane Moissaingot, az Orvosok Határok Nélkül nemzetközi segélyszervezet szerbiai koordinátorát, aki annyit mond, néhány perc múlva jön, épp egy bokorban beszélget egy csoport bevándorlóval. Közben újságíró kollégák jönnek-mennek, ezek a főként fiatalemberek pedig próbálják civilizálttá varázsolni magukat az embertelen körülmények közepette. Szomjasak, éhesek, sérüléseik vannak.

Stephane Moissaing elmondja, hogy szervezetük két hajón is tevékenykedik, az egyik az olasz határ közelében, a másik pedig Görögország tengerein cirkál, mobil orvosi hajó ez, amely próbálja ellátni a vizeken keresztül érkező menekülteket. Szerbián kívül még Macedóniában is vannak csapataik. Szabadkán és Belgrádban vannak a legtöbbet, illetve Preševóban. De oda mennek, ahol szükség mutatkozik a segítségükre. Szabadkán heti három, de van, hogy több alkalommal is eljönnek az orvosaik, nővéreik, akik egészségügyi vizsgálatot végeznek, szükség szerint orvosságot adnak, ellátják a sérüléseket, sebeket.

– Ezek az emberek teljesen kimerültek, vannak, akik négy hónapja is úton vannak, s csak pihenni állnak meg. Ebben az ideg- és elmeállapotban ők észre sem veszik, ha valamilyen sérülést szereznek az út során, ami a rengeteg gyaloglástól, a tisztálkodás hiányától komolyabb gondokat is okozhat. A legtöbbjüknek a lábán van valamiféle sérülés, illetve a kimerültségtől könnyebben hűlnek meg, lázasak, torokfájásra panaszkodnak. Ezeket a bajokat mi itt, a helyszínen ellátjuk – magyarázza Stephane.

Miközben beszélgetünk, a férfiak sorban állnak, elbeszélgetnek az orvossal, és ellátják őket. Közben egy kombiból kisebb segélycsomagot kapnak, higiéniai szereket, kevés ennivalót.

– Senki sem tudja a választ, hogyan lehetne megoldani a menekülthullám kérdését – mondja Stephane, miközben arról beszélgetünk, mit gondol, Szerbia hogyan viszonyul a kérdéshez, mi lehetne a megoldás. – Egy fal felhúzása egyáltalán nem megoldás. Azzal csupán azt érik el, hogy ezeknek az embereknek megnehezítik a közlekedést, és hetekkel, hónapokkal is tovább tart majd nekik eljutni az általuk kívánt országba. Tudják, hogy vannak országok, ahová nehezebb eljutni, ahol akár le is lőhetik őket a zöldhatáron, mégis mennek. Mert reménykednek. Egy fal nem fogja megállítani őket. Viszont tény, hogy Európának, a nemzetközi szervezeteknek nincs megoldásuk, fogalmuk sincs, mit kellene tenni, és az is tény, hogy megteltek a menekültközpontok. Szerbiában öt évvel ezelőtt ötszáz, ma ötvenezer menekült van – tette hozzá a szervezet koordinátora, aki szerint természetesen a végső megoldás az lenne, ha az adott országokban megszűnnének a konfliktusok.

– Mi most annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk valamelyest visszaállítani az emberi méltóságukat, s az az idő alatt, amelyet úton töltenek, s a helyszíneken, amelyeken áthaladnak, humánus körülményeket biztosítani a számukra – mondja Moissaing.

A szabadkai téglagyár területén hétfőn mintegy kétszáz menekült bevándorló ember próbálta átvészelni azt az időszakot, amelyet itt kell töltenie. Kinek egy nap, kinek több. Attól függ, mikor sikerül átszökniük a határon.

Az erdős területeken, miközben az egyik aktivistával sétálunk, elő-előbukkannak tucatnyi csoportokban. A jegyeket kérik, amelynek köszönhetően hozzájuthatnak a segélycsomaghoz. Közben Varga Tibor, a Kelet-Európa Misszió aktivistája is megérkezik a segéllyel: négyszáz tojást, nyolc zsák kenyeret és péksüteményt, száz liter vizet hoz. Pillanatok alatt elfogy minden.

– Főleg szomjasak az emberek. Csak úgy szaladnak a vízért... Ha az ember nem szomjas, nem pattan fel azonnal, ha vízzel kínálják – mondja Varga, aki szerint az valóban nem kellene hogy gondot jelentsen a városnak, hogy tiszta vizet biztosítson ezeknek az embereknek, de a törvényes keretekre hivatkozva semmilyen segítség nem érkezik. Varga kitér arra is, hogy az Orvosok Határok Nélkül szervezet a héten bevizsgáltatja annak a kútnak a vizét, amelyet sokan használnak, s nem tudni, hogy milyen a minősége. Talán a napokban megérkeznek az eredmények.

Azt mondják többen, a szerb rendőrök arra biztatják őket, menjenek minél előbb Magyarországra.

A hosszú erdei út végén egy tisztáshoz érkezünk, ahol a falban partifecskék fészkelnek, a part alatt pedig több tucatnyi férfi pihen.

Afganisztánból, Pakisztánból és afrikai országokból, elsősorban Szomáliából érkeznek. A szíriaiak nem itt töltik az időt. Más anyagi körülmények közül érkeznek, van pénzük szállodára, autóbuszra. Ezeknek az embereknek a többsége gyalogol.

Attiq egy, a harmincas évei elején lévő afgán fiatalember azt mondja, otthon számítógépek javításából próbált megélni, de nagy a szegénység, és állandóan háború van.

– Ha sok pénzed van, jól tudsz élni. De ott nem lehet fejlődni. Négy hónapja indultam útnak. Olaszországba szeretnék menni, nyitni egy kis műhelyt, és normálisan, békében, nyugalomban élni – mondja Attiq, aki otthon hagyta a családját.

A többi férfi közül kitűnik egy afrikai, s nem csupán kinézete, hanem tekintete is megkülönbözteti a többiektől. Mindannyiuknak van egy saját tragédiája, da Kasimbára valami miatt már az ételosztáskor felfigyeltem. Egyedül fekszik a fűben. Mellette tojás, péksütemény, kenyér. Érintetlen. Tartogatja későbbre.

– Nem beszélek valami jól angolul – szabadkozik, majd azt mondja, nagy gondok vannak az országában.

– Szomáliából jöttem. Egyedül. Keresztény vagyok. Egy nap, mire hazaértem a gyárból, ahol dolgoztam, az Al Shabaab (szélsőséges iszlamista terrorszervezet) tagjai lemészárolták az egész falut, ahol éltem. A feleségemet, a gyerekeimet is. Azt hittem, megbolondulok. Aztán egyszer csak útnak indultam – mondja Kasimba, akinek tekintetében annyi szomorúság van, mintha már soha senki sem tudná megvigasztalni. Nem tudja, hová, csak megy. – Itt mindenki muszlim, csak én vagyok keresztény – teszi hozzá.

Próbálok szerencsét kívánni, de igazából nem ez az, amit mondani szerettem volna neki. Könnyek között jövök el a téglagyártól, amely most is csupán néhány kilométerre van tőlem. Ahogy sétálunk, fiatalok egy csoportja köszön nekünk, s mondja: Köszönjük Szerbia, köszönjük szerbiai emberek.

Próbálok udvariasan mosolyogni, de csak az jár a fejemben, ő vajon milyen terheket cipel magával.

Ki tudja, hogy ma kik érkeztek közénk, milyen történetük van, hányat kínoztak meg, hánynak gyilkolták le a családját. Ma is több ezren vannak úton. Több mint százan itt szomjaznak és éheznek a szomszédságunkban. Átutazóban, vendégként érkeztek hozzánk. Legyünk velük barátságosak és segítőkészek!