A Népkör Magyar Művelődési Központ 145. évadában Arany és Ezüst Tulipán díjban részesítette azon tagjait, akik 25, illetve 10 éve kiemelkedő tevékenységet folytattak az intézményben. Sorozatunkban a díjazottakkal készítünk rövid beszélgetéseket. Sorozatunk utolsó részében Bodrogi Hajnalkával és Bodrogi Bélával beszélgetünk.
Bodrogi Hajnalka (Fotó: Diósi Árpád)
– Édesanyámék is népkörösök voltak, ide születtem meg – mesél a kezdetekről Bodrogi Hajnalka. – Hatéves koromtól voltam a néptánc szakosztály tagja, valamint a népzenei szakcsoportban furulyázni és citerázni tanultam. Egy életforma volt, ha valahová mentünk, az nem más volt, mint a Népkör, de a barátaink is mind innen kerültek ki. Nem is próbáltam más szabadidős tevékenységet. Középiskolás voltam, amikor megbíztak csoportvezetéssel, hajakat fontam, öltöztettem a gyerekeket. Később pedagógiai pályát választottam, akkor a VMMSZ a táncművészeti főiskolával megszervezte a néptánc-pedagógusi tanfolyamot, ezt elvégeztem. A háborús évek nehezek voltak, lemorzsolódott a tánccsoport, és Szalai Mónikával, aki a mai napig a legjobb barátnőm, itt maradtunk, és vittük tovább a néptánccsoportot. Újra kellett élesztenünk a néptáncot, volt egy kis mag, huszonpár gyermek, tizenpár idősebb táncos, és erre szántuk minden szabadidőnket. Ekkor én már dolgoztam, és munka után az utam ide vezetett. Megüresedett egy szervezőtitkári munkahely, s ezt megpályáztam, s 2000 óta itt vagyok munkaviszonyban. Nem kis feladat hárult rám, abban az évben a Durindó és Gyöngyösbokréta szervezője Szabadka volt, s ebben részt vettem. Rögtön a mély vízbe dobtak, nagy kihívás volt, de rengeteget tanultam.
A Népkör egyfajta központja lett a kisbabás anyukáknak, a várandósoknak is.
– Amikor idekerültem, nem volt sok szakosztály, nehéz volt rábeszélni a szakcsoportokat, hogy fiatalítsanak, de most már elmondhatom, hogy nagyon sokrétűek vagyunk, a színjátszócsoportunk is nagyon sikeres. Bármi új szakcsoportot kezdünk, új tevékenységi kört indítani felnőttekkel, nagyon nehéz. Mindig azt mondtam, hogy gyerekekkel kell elkezdeni frissíteni. Így alakult ki az Aranykapu játszóház története is. Már a várandós nőkkel elkezdünk foglalkozni, később az Aranykapu játszóház programjaiba kapcsolódik be a gyermek, és ott a tevékenységek során a vezetők megállapítják, mihez van tehetsége a gyereknek, és próbáljuk afelé irányítani. A játszóház egyébként a néptánckedvelőket vonzza leginkább.
Egyfajta anya-gyermek kapcsolat ez már a Népkör és Ön között? Vannak nehéz pillanatok?
– Vannak nehéz időszakok. Tényleg a nap 24 óráját kitölti. Nekem már a gyerekeim is itt vannak. Ötletekkel még mindig tele vagyok, tudom, hogy mit kellene ebből a házból csinálni, csak hát a körülmények, az aktuálpolitikai helyzet ezt sokszor nem engedi. Csak ez veszi el a kedvem, semmi más. Érzem, hogy öt-tíz éven belül kiöregszem ebből, de jó, hogy vannak fiatal munkatársaim, akik át tudják venni tőlem a munkát.
Bodrogi Béla első kapcsolata a Népkörrel nem a néptáncon, hanem a rockzenén keresztül alakult ki.
– Zenész is voltam egy rövid ideig, később szabadkai rockegyütteseknek a menedzselésével foglalkoztam, hangzóanyagok elkészítése, koncertek hangosítása volt a munkám. A Bolid együttessel, később az Anno Domini együttessel dolgoztam együtt, majd a Faustnak voltam és vagyok is a menedzsere. A Népkörben volt Szabadkán ezeknek az együtteseknek a koncertje a kilencvenes évek elején. Később a VMSZ megalakulása után kapcsolatba kerültem a párttal, a Zorka igazgatója voltam ekkor, és 1997 elején megkérdezték, hogy lennék-e a Népkör főtitkára, mert az akkor felújított épületet meg kellett tölteni tartalommal. Igent mondtam, és azóta folyamatosan betöltöm ezt a tisztséget. Siflis Mária volt akkor a szervezőtitkár, három hónapra kaptuk a megbízatást, produkálni kellett. Itt tartottuk meg az első magyar filmszemlét, a szakosztályokat egy még komolyabb, igazi szervezési formába működtettük, részletes terveket kértünk, operatív terveket havi szintre lebontva, mi vezettük be a havi műsorfüzet kiadását. Majd ezt követően dr. Kern Katalinban egy komoly együttműködő partnerre találtunk, nagyon jól megértettük egymást, és ő egy igazi anyatigris volt, a családjáért és a Népkörért is mindent megtett, ment, míg meg nem valósítottuk a terveinket. A bombázás idején mi voltunk az az intézmény, ahol folyt a munka. Amint vége lett a bombázásnak, a Népkör részt vett a folklórfesztiválon, s ezt követően elvállaltuk, hogy 2000-ben megszerveztük a Durindót és Gyöngyösbokrétát. Nagy mérföldkő volt ez, megmutattuk, hogy szervezni tudni kell. Minden szakosztálynak el kellett érnie azt, hogy szerény tagsági díjért cserébe adjuk a tudást, hogy a csoportvezetőknek egy jelképes juttatást adjunk a fáradozásaikért. A másik fordulópont, amikor 2002-ben sikerült megszervezni az első Interetno fesztivált. Minden nemzetiségnek volt egy jelentős fesztiválja, Papp Árpád ötlete volt, a név is tőle származik, hogy a magyar kisebbségnek is kellene szerveznie valamit. Először egynapos volt, ma pedig már tudjuk, hogy milyen tömeges fesztivállá nőtte ki magát.
Mi készteti az embert arra, hogy húsz éven keresztül odaadóan társadalmi munkát végezzen?
– Olyan csodálatos embereket ismertem meg, úgy neveljük a gyermekeket, hogy egymást becsülni kell, meg kell egymást hallgatni. Akármennyire nehéz is néha, végignézek egy csodás műsort, látom, hogy érdemes volt fáradozni. Egyfajta megszállottság ez. Megtaláltam a boldogságomat, a családomat a Népkörben.
