A zentai születésű Mészáros Gábor lett az idei Dr. Bodrogvári Ferenc-díj egyik kitüntetettje. A színművész már évek óta Szabadkát hívja otthonául, ahol nemcsak színészi tehetségét láthatja a közönség, hanem a kiemelkedő szereppel bíró Kosztolányi Dezső Színházat is igazgatja. Szabadidejében brácsázik, mint mondja, számára ez egy olyan hobbi, amely kizökkenti a mindennapok kavalkádjából.
Mi az, ami arra késztetett, hogy színészként adj a társadalomnak, a közönségnek?
– Az egész a versmondással kezdődött, vagyis talán a gyökerek inkább a néptánchoz vezethetők vissza, mert akkor már színpadon voltam. Viszont a versmondás az, ami végül rávett arra, hogy a pódiumművészet felé irányuljak. Később jött a zentai amatőr színtársulat és onnan már egyenes út vezetett a színművészeti akadémiára.
A Kosztolányi Színház életébe korán kerültél be, és az évek során egyik oszlopos tagja lettél a társulatnak, egy éve pedig igazgatod is ezt az intézményt. Hogyan jött a váltás? Milyen érzések voltak benned?
– Előbb-utóbb valami változás várható volt, illetve úgy éreztem, hogy szükségem van valami változásra, ami kicsit másfelé, vagy előre lendítene. Erről már évekkel korábban szó volt. Majd adódott az igazgatói posztra lehetőség és megpályáztam. Úgy tűnik, hogy ez volt az a változás az életemben, ami nem zökkentett ki az előző valóságomból, de azért pont elég arra, hogy valamilyen szinten megéljek egy belső megújhodást. Egy év távlatából azt tudom mondani, hogy a személyiségemnek szüksége volt valami ilyesmire. Emellett színészként végigjátszottam az évadot. Nem tudok elszakadni a színpadtól. Bár már más szemszögből élem meg a színpadi létet. Eddig mint színész viszonyultam minden díszletelemhez, minden kellékemhez, a színpadhoz, a rendezőhöz, most pedig igazgatóként is. Ezzel kellett igazából megküzdenem az elmúlt egy évben, hogy tényleg létezzek csak színészként, és ne igazgató színészként. Amikor a készülő produkció folyamata megindul, lassan a beszerzés és a díszletgyártás is megkezdődik, a többieknek nem kell azon idegeskedni, hogy mikor készül el a díszlet, jó lesz-e, a kellékeket honnan szerezzük be, nekem viszont ezt mind folyamatosan kontrollálnom kell ahhoz, hogy nyugodt legyek afelől, hogy a kész produkció minden szempontból teljes lesz. Útközben mindig ott vannak a kisagyamban ezek a dolgok.
Mindemellett családapa is vagy. Hogyan működik az egyensúly fenntartása?
– Nehéz nem hazavinni a színházat, mert ez egy 24 órás hivatás, és ez tényleg így van, pláne, ha az ember még igazgató is. Igyekszem nem hazavinni a dolgaimat. Azonban amikor belekerül az ember a körforgásba, nem gondolkodik ezen, hanem csak reggel felkel, megy, csinálja, hazaér, családdal van. Sokszor este is próbálunk, akkor vissza kell jönnöm, ilyenkor vagy bébiszittereket keresünk, vagy barátokhoz, rokonokhoz visszük el a gyerekeket, ha a feleségem is délutános. Ez a logisztika tulajdonképpen úgy lefoglal, hogy nincs időm azon gondolkodni, hogy kifáradtam, vagy nem tudom megoldani, hanem mint ahogy a normális életben is, megy minden magától, ahogyan leszervezzük. A nyáron egy kicsit meg tudtam pihenni, volt időm többet otthon lenni, ez az egy hónap az, amikor teljes egészében csak a családnak tudom szentelni magam. Év közben is vannak olyan napok, amikor nem dolgozunk. Összegezve mindenre jut egy kis idő. Persze tudatosan kell ezekkel foglalkozni, mert nagyon el tudnak csúszni az arányok, de úgy gondolom, hogy ez az első év jól ment ebből a szempontból is.
A napokban nyerted el Szabadka Város egyik legtiszteletreméltóbb díját, a Dr. Bodrogvári Ferenc-díjat. Mi volt az első gondolatod, amikor felterjesztettek rá?
– Nagyon örültem, mert 2008 óta itt vagyok Szabadkán, és az első éveim arra mentek el, hogy megtaláljam magam a városban, új barátokat szerezzek, és igazán otthon érezzem magam. Most már, mivel itt van az otthonom, ide születtek a gyermekeim, itt alapítottunk családot, mondhatom, hogy szabadkainak érzem magam, ám ez a díj volt az, ami elismerte az elmúlt 15 évemet és megerősített ebben. Hiszen a Kosztolányi Dezső Színház Szabadkának egy olyan intézménye, amely annak ellenére, hogy ilyen kis társulattal rendelkezik, hatalmas eredményeket ér el. Az volt az igazán felemelő ebben a díjban, hogy 39 éves koromban ért el, amiért nagyon hálás vagyok azoknak, akik felterjesztettek, és a városnak is, hogy bizalmat szavazott nekem. Soha nem lehet a díjakat egészségesen kezelni, ám ezek adják az energiát, az erőt és a motivációt a jövőhöz.
Konkrét terveid vannak?
– Igazából mindig a közeljövőre összpontosítok. Szeptemberben kezdődik a Kosztolányi Dezső Színház 30. évada. Ezt szeretném méltón megünnepelni egy programsorozattal a születésnap körül. Úgy szeretném összerakni az egész évadot, hogy egy ünnepi évad legyen, a produkciók is ilyen szellemben szülessenek meg, a programjaink is ezt tükrözzék, hiszen ez egy nagy mérföldkő a Kosztolányi Színház életében. Magára az épületre is ráfér egy belső felújítás, erre nagyobb hangsúlyt szeretnénk fektetni, hiszen 2009 óta vagyunk ebben az épületben, amit az idő megevett. Minden épületet karban kell tartani, és mivel ez egy színház, ahova emberek járnak, egy előkelő tér, ezért nem szeretnék omladozó vakolatot látni, ahol már a falak se feketék. A felújítás egy nagy lépés lenne a színpad és a társulat szempontjából is. Az idei évadban talán nem lesz aktuális, de a közeljövőben mindenképpen szeretném véghez vinni. Új munkásokat is szeretnék felvenni majd, amire szüksége van a színháznak, hogy teljes erőbedobással tudjunk dolgozni. A legfőbb személyes célom pedig, hogy a mandátumom maradék három évében azokkal az emberekkel dolgozzak együtt, akiket itt szeretnék látni. Olyan szellemiségben dolgozó rendezőket értek ez alatt, akikről tudom, hogy közel állnak a mi munkamódszerünkhöz, saját anyagból dolgoznak, és saját maguk által írt szövegeket visznek színpadra. Eddig nagyjából úgy raktam össze az éveket, hogy tudatosan azokat az embereket hívtam, akikkel a színház renoméjának, ezzel pedig a városnak és a közösségünknek is jót teszünk.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
