Vissza az emlékek helyszínére

Sajnálom, hogy most ez így néz ki, hogy nincs a határövezetben katonaság, és nincs, aki karbantartsa ezeket az épületeket, mégis örülök, hogy 28 év után újra eljöttem ide – mondta a mladenovaci Dragan Janković, aki 1996-ban rukkolt be, Szabadkára sorozták be, itt végezte el a katonai kiképzését, majd Horgoson szolgált 4-5 hónapot, és végül visszakerült Szabadkára a Március 8. karaulára, ahol szintén 4-5 hónapot töltött. Katonatársával, a verseci Aleksandar Ranđelovićtyal éppen ezt az őrházat örökítették meg újra, ahol ők megismerkedtek. Bevallásuk szerint az épület nem sokat változott, amióta átvette a rendőrség, csak a katonaság idejében sokkal rendezettebb volt. Aleksandar Ranđelović megmutatta a magával hozott, 28-27 évvel ezelőtt készült fotókat. Elmondta, felkeresi ezeket a helyszíneket és annyi év után újra lefényképezkedik ott. Jó emlékek maradtak bennük a sorkatonaság idejéről, de mint kiemelték, a katonai szolgálatuk alatt nehéz pillanatok is voltak.
 

– Huszonnyolc év eltelt, és természetes hogy megváltozik ennyi év alatt az ember, de megismertem az egyik tisztemet. Őszintén, nem maradt meg a szép emlékeim között, nem tűrtem az igazságtalanságot. Ez nem titok, a véleményemet ő is tudta – mondta Dragan Janković, majd megtudtuk, a saját katonatársaikkal a mai napig tartják a kapcsolatot. Ám amióta leszerelt, nem járt Szabadkán, most először jött vissza, hogy felidézze az emlékeket.
Aleksandar Ranđelovićtól megtudtuk, ők ketten az őrségben több nehéz helyzetet is megéltek, két román férfit kellett visszatartaniuk a zöldhatártól. A figyelmeztető lövés után sem álltak meg, lőni kellett.
– Nem gondolkodik az ember, a figyelmeztető lövés után kész arra, hogy bármi áron megállítsa a határszegőket, hát lőttem. Nem volt mindegy, de készen álltam arra, hogy embert öljek. Letartóztattuk őket, csak szendvics és pár apróság volt náluk. Hogy mi lett velük, nem tudom – mondta, majd hozzátette, abban az időben a határszegés szabálysértésnek számított, de ő jutalomként a felettesétől 10 nap eltávot kapott.
 

Dragan Janković pedig elmesélte, hogy bár nem is tudták, kit fognak el a zöldhatáron egy szőlőskertben, később derült ki, hogy ők állították elő azt a férfit is, aki ’96-ban meggyilkolt egy családot Koszovó területén, és az igazságszolgáltatás elől akart átmenekülni Magyarországra.
Mint ahogy rámutattak, a kilencvenes években is sűrű határmozgások voltak, akkor is többen a jobb világ reményében a zöldhatár átlépése mellett döntöttek. Mint minden évben, ezúttal is a határőrök napján a 13. zászlóalj szabadkai századának egykori tagjai egykori járőrösvényükön emlékeztek meg a régi időkről. Az idén a 393-as határkőnél levő őrtorony volt az egyik úti cél, ami már valóban az előző kor emlékeit őrzi. Utastársaimtól, a zászlóalj tisztjeitől, altisztjeitől és katonáitól megtudtam, az őrtornyot nemrég még a migránsok használták. Ahogy a November 29. karaulát is, ami az egyedüli fából készült őrház volt az ország északi határövezetében. Mintegy két-három éve az itt menedéket talált migránsok felgyújtották. Már csak csupasz falak maradtak.
– Itt aludtak a katonák – mutatott két kéményfal körüli területre Miroslav Pantelić. – A karaulát 45 személy jelenlétére látták elő, de soha nem volt olyan sok katona itt, leggyakrabban csak 20-25-en voltak. Én voltam a 26., a karaula parancsnokaként. 1992. február 16-átől 1995. szeptember 10-éig volt az én parancsnokságom alatt ez a karaula. Mintegy 12,5-13 kilométerre található Szabadka központjától. Ez az épület típusépület volt, fából készült, ma pedig már csak a fürdő ismerhető fel, na meg az őrház – körbenézett, és már mondta is. – Ott tüzeltünk, gőzfűtésünk volt, de használtunk néha tüzelőanyagot is. A zöldségeket veremben tartottuk ott – emlékezett vissza az egykori épületre a parancsnok, aki – mint az egykori katonáktól megtudtam – szigorú parancsnok volt.
 

Azok, akik évek óta nem jártak a határövezetben, ahol valamikor járőröztek, csak csodálkoztak. Egyrészt mert azon az ösvényen, ahol most autóval áthaladtak az egykori katonák, valamikor lápos terület volt, ahol járművel semmiképp, gyalogosan járőröztek a katonák, most pedig még a fű is kiszáradt. Az egykori Kőrös-pataknak nyoma sincs már szinte. Míg a határvonalon drótkerítés, kamera, járőrút sem volt, csupán megművelt földterületek, alacsony növényzet, jól belátható terület. A határvédelmet kizárólag a határőrségben levő katonákra bízták.
Slobodan Milošev, aki tartalékos katona volt ebben a zászlóaljban, ma a szabadkai Köztisztasági és Parkosítási Közvállalat igazgatója, a találkozó társszervezője rámutatott, hogy a bejárt járőrösvény talán a legrendezettebb egész Szerbiában. A mintegy 40 kilométer hosszú szabadkai járőrösvény talán még autóval is bejárható egész hosszában.
A 13. zászlóalj szabadkai százada már csaknem tíz éve minden évben megszervezi a találkozójukat. Az idén a makkhetesi vadászházban jöttek össze mintegy ötvenen. Slobodan Milošev rámutatott, az idő múlásával arra számított, hogy évről évre kevesebben lesznek, hiszen már többen elhunytak, mégis társulnak hozzájuk mindig újabbak, akik ebben a zászlóaljban szolgáltak. Örömmel emlékeznek vissza azokra a szigorú időkre, de amikor a polgárok nyugodtabban alhattak, és egymás között barátok voltak.
Milenko Cvijetinović nyugalmazott törzszászlós, aki a kelebiai karaula parancsnoka volt, a találkozó fő szervezője, szolgálatának egy részét Zomborban, a másik részét pedig Szabadkán töltötte. Megtudtuk tőle, hogy Zomborban is találkozni szokott egykori katonatársaival, kollégáival, ám azok a találkozók messze nem olyan tömegesek, mint a szabadkai század esetében. Kiemelte, a tervük az, hogy amíg csak lehet, minden évben együtt visszaidézzék a régi időket, a közös emlékeket, és bejárják a valamikori őrterületüket.
Az egykori katonákat a nosztalgiakörútjukon a rendőrség képviselői követték. Mint megtudtuk, a mai napig nagyon jó az együttműködésük. Az egyébként jellemző rivalizálás itt egyáltalán nem mutatkozik meg a katonaság és a rendőrség képviselői között – mutatták rá házigazdáim.