A Dr. Bodrogvári Ferenc-díj idei kitüntetettjei a szabadkai városházán tegnap vehették át az elismerést, amelyet a városi képviselő-testület hagyományosan olyan, negyven évnél fiatalabb alkotóknak ítél oda, akik alkotásukkal, tevékenységükkel sokat tettek a település kulturális életének fejlődéséért. Az idei díjazottak egyike lapunk munkatársa, Patyi Szilárd, aki elsősorban történelmi, helytörténeti kutatómunkájával, valamint a Magyar Szóban megjelenő történelemnépszerűsítő írásaival érdemelte ki az elismerést.
Május elején derült ki, hogy te vagy a dr. Bodrogvári Ferencről elnevezett díj várományosa. Hogyan élted meg azt, hogy neked ítélték oda az elismerést?
– Dr. Bodrogvári Ferenc amellett, hogy számos más területen is tevékenykedett, elsősorban filozófiatanár volt. Végzettségemet tekintve részben jómagam is filozófiatanár vagyok, így nagy megtiszteltetés, hogy átvehettem az ő nevét viselő díjat. Az elismerés ösztönzőleg hat rám, és ez arra kötelez, hogy a munkámban méltó legyek Bodrogvári Ferenc nevéhez.
A Szabadkai históriák című rovatodban helytörténeti jellegű írásokkal találkozhat az olvasó. A sorozat elindítása előtt is foglalkoztál helytörténettel?
– Amióta az eszemet tudom, érdekel Szabadka helytörténete. Mélyrehatóbban az egyetemen kezdtem el tudományosan érdeklődni Szabadka történelme iránt. A Szegedi Tudományegyetemen az alapszakos diplomamunkámban is Szabadkával foglalkoztam, pontosabban a titói rendszer kiépülésével, az 1945-ös történésekkel. A munkához részletesen átkutattam a korabeli sajtótermékeket, elsősorban a Magyar Szót. Akkor ragadtak meg igazán az újságcikkek, és érdekesnek tartottam, hogy a korabeli eseményeket hogyan írják meg az újságírók. Amikor a Magyar Szóhoz kerültem, úgy gondoltam, érdekes lehet, ha továbbviszem ezt a vonalat. Az ilyen jellegű írásaimban amellett, hogy bemutatok egy-egy helytörténeti jellegű eseményt, jelenséget, az olvasók betekintést nyerhetnek abba is, hogyan írtak, milyen nyelvezetet használtak az adott korban az újságírók, vagyis egy kis sajtótörténeti bemutatót is kapnak. A Magyar Szó napilapként széles közönséget el tud érni, és az indoklás szerint a történelmet népszerűsítő tevékenységem tett méltóvá arra, hogy a Szabadkai Történelmi Levéltár munkatársai, Stevan Mačković és Mészáros Zoltán felterjesszenek erre a díjra.
Mennyivel más történelmi jellegű szöveget írni egy napilapba, mint mondjuk egy tudományos folyóiratba vagy tanulmánykötetbe?
– Egy tanulmány elkészítésére több időm van, akár hónapokig is készülhet, ha azonban újságba írok, csak napok, esetleg egy hét áll rendelkezésemre. A terjedelemben is lényeges különbség van, míg egy tanulmánynál 20-30 ezer karakter áll rendelkezésünkre, az újságban 3500, legfeljebb 4000 karakterben kell összefoglalni egy-egy történelmi eseményt. Utóbbiak esetében éppen ezért nincs lehetőség bonyolultabb folyamatokat bemutatni, inkább arra alkalmasak, hogy érdekes, figyelemfelkeltő eseményeket, elfeledett személyek életét vázlatosan ismertessünk. Persze ez nem csökkenti az újságban közölt írások értékét, hiszen egy tudományos folyóirat és egy napilap más-más közönséget szólít meg.
A Szabadka köztéri szobrait bemutató sorozatod 44 részt ért meg. Milyen volt ez a munka?
– A sorozatot abból az apropóból indítottuk el, hogy a városi képviselő-testület 2020 májusában döntött három új köztéri szobor felállításáról. Vannak szobrok, amelyek esetében sok információ áll a rendelkezésünkre, és az emberek is sok mindent tudnak róluk. Ilyen például a Szentháromság szobor, amely az egyik első köztéri szobor volt a városban. Némelyik szobornál viszont olykor csak a felavatásának évszáma áll rendelkezésünkre, vagy még az sem. Sok esetben véletlenszerűen bukkantam érdekes adatokra. A munkámban nagy segítségemre volt a Községközi Műemlékvédelmi Intézet szabadkai szobrokról, emlékművekről szóló kiadványa, amelyben elég sok adat megtalálható. Szabadka szobrainak igen mostoha sorsuk van, sok esetben megrongálták vagy ledöntötték őket. Ez a sorozat véget ért, és most a szökőkutak, csobogók bemutatását tűztük ki célul, ami a nyári hőségben aktuális is lesz. A terveink szerint a jövőben az emléktáblákkal, keresztekkel is foglalkozunk.
A történelem mellett a sci-fi is érdekel. Hogyan fér meg egymás mellett a kettő?
– A kettő nem zárja ki, sőt nagyon jól kiegészíti egymást. Történészként a múltat kutatom, újságíróként a jelen eseményeit dokumentálom, hobbiszinten pedig, a tudományos fantasztikus műveken keresztül a lehetséges jövőről tudok képet kapni. A jövőről csak úgy tudunk felfesteni egy lehetséges képet, ha behatóan ismerjük a történelmet. Az igazán jó jövőben játszódó történeteket olyan írók írták, akik tisztában voltak a múlttal. Az egyik kedvencem, Phillip K. Dick a második világháborút behatóan ismerte, németül is jól beszélt. A leghíresebb műve, Az ember a Fellegvárban egy olyan világot ír le, amelyben a szövetségesek elveszítik a második világháborút, és ezt nem tudta volna így megírni, ha nem ismeri a történelmet.
