Tovább gurul a Magyar Szó Taxi. Napilapunk videós beszélgetőműsorának harmadik évadában is igyekszünk bemutatni a már ismert arcokat, olyan személyek is az anyósülésre ülnek azonban, akik különféle intézmények, egyesületek, illetve szervezetek dolgozói, és ha nincsenek is mindennap reflektorfényben, de a háttérben jelentős munkát végeznek. Adásunk minden pénteken 18 órakor jelentkezik a Facebook-oldalunkon, a Youtube-csatornánkon és a Magyar Szó online felületén is, az írott változatot pedig minden alkalommal hétvégi lapszámunkban közöljük.
A bajsai Szuhankó Ruzsena életében folyamatosan jelen volt a kézművesség: kötött, horgolt, hímzett, de a férje sem tétlenkedett. Ruzsena azonban egy betegség miatt kezdte el komolyabban beleásni magát a hagyományos kézművesség világába, ekkor szeretett bele a szövésbe. Az általa vezetett Etno Hagyományápoló Kézművesek Köre mintegy húsz éve létezik, számos tábort szerveztek már, igyekeznek átadni a hagyományos kézművesség fortélyait az utókornak. Emellett tájházat is üzemeltetnek, ahol magyar és szerb szobákat alakítottak ki, nem messze pedig a szlovák szoba is megtalálható. Ezáltal igyekeznek bemutatni a falu sokszínűségét, azt, hogy három nemzet él egymás mellett. A hagyományos kézművesség műveléséről és az egyesület működéséről beszélgettünk az utunk során.
Milyen célokkal jött létre egykoron az Etno Hagyományápoló Kézművesek Köre?
– Úgy vélem, nemcsak a tárgyak vesznek el idővel, hanem a kézművesség is, hiszen azok az idős személyek, akik űzték ezeket a szakmákat, lassan itt hagynak bennünket, elhunynak. Sokan kézműveskednek, de az igazi, hagyományos dolgokat csak kevesen készítik. Míg éltek az idős személyek Bajsán, addig tőlük lehetett tanulni, most viszont már tanfolyamokra járunk, hogy bővítsük a tudásunkat. Anno, húsz évvel ezelőtt még nem voltak ilyen kézműves táborok, vagy nagyon kevés akadt. Én több helyen is láttam ezeket a lehetőségeket, és úgy gondoltam, hogy a mi gyermekeink is megérdemlik, hogy megismerjék ezeket az egykori szakmákat, kipróbálják őket. Magyarországról hívtam oktatókat, hogy azok tanítsanak bennünket, akik hiteles forrásból merítették a tudásukat, ezt pedig mi tovább tudjuk vinni, és a gyermekek is megtanulhatják tőlünk. Tehát a célunk az, hogy fenntartsuk ezeket a már-már elfeledett szakmákat.
Az Ön életébe mikor lépett be a kézművesség?
– Régen mindenki a szülőktől, nagyszülőktől tanult meg horgolni és kötni. Nálam sem volt ez másként, és szerettem is, de ahogy jött a családalapítás, úgy minél jobban háttérbe szorult ez az egész. Később a férjem elkezdett intarziákat készíteni, én pedig saját részemre kötöttem, horgoltam és hímeztem. Később sajnos egy betegség miatt tért vissza az életembe a kézművesség, és ez az időszak arra ösztönzött, hogy megtanuljak szőni. A férjem nagyapja egykoron szövő volt, de ezt a foglalkozást sokan űzték még a faluban, húszon felül volt a számuk. Nagy hagyománya volt, mondhatni. A kezdéshez eszközökre volt szükségünk, de azt mondták, hogy nincs már egy sem a faluban, mert eltüzelték őket. Egy kiállítás alkalmával viszont kiderült, hogy bizony vannak még a padlásokon szövőszékek, és szívesen nekünk is adták. Emellett a férjem készített még párat. Így tudjuk most ezt a mesterséget átadni a gyerekeknek.
Milyen egyéb kézművességet lehet még megismerni az Etno berkeiben?
– Van olyan, aki elsajátította a gyöngyszövést, de van olyan tagunk is, aki megtanulta a szakajtókészítést, a férjem például a hálókötést, gyékényszövést. Csuhéból is készít szakajtókat, alátéteket. A szövéssel kapcsolatos tudásomat már igyekeztem átadni másoknak is, akik be tudnak segíteni a gyermekek tanításában, hiszen a táborok alkalmával két-három gyerekre kell egy ember, így kellenek a segítők.
Nyitottak a gyermekek arra, hogy megismerjék őseink hagyományait, kézművességét?
– Mi mindig nagyon igyekszünk, hogy az igazi kézművességet oktassuk a táborainkban, tehát úgy, ahogyan egykoron a felmenőink csinálták. Ezért szoktunk hívni gölöncsért, nemezelőt, hímzőt, akik pontosan tudják, hogy egyes tájegységekre, amit a táborban tanítunk, mi jellemző, milyen anyagokat használnak, milyen mintákat. A kosárfonásra a Hagyományok Házából jöttek oktatók. Emellett még sok mindennel foglalkoztunk, a húsz év alatt mintegy tíz szakmát bemutattunk. Ezáltal belátást kaptak a gyerekek ezekbe a hagyományos kézműves szakmákba, és remélem, hogy volt olyan is, aki megszerette valamelyiket.
Augusztusban Magyarországon átvehették a Pro Cultura Hungarica díjat. Beszélgettünk a kezdetekről és az oktatásról, de véleménye szerint milyen főbb állomásai voltak ennek a húsz évnek?
– Hosszú volt az út, de gyorsan elröppent. A küzdelem mindennapos volt. A kezdetben nagy volt a káosz, amikor kezdtük a munkát, rengeteg időt vett igénybe. Nagyon sok segítséget kaptunk a bajsai helyi közösségtől és a topolyai önkormányzattól is, de nagyon sokan önkéntesen is vállalták, hogy besegítenek. Emellett a tárgyakat is össze kellett gyűjtenünk, amelyeket kiállítottunk a magyar, a szerb és a szlovák szobában. Úgy vesszük észre, hogy a fiatalok már nem tartanak igényt ezekre a hagyatékokra, így egy kis csapat úgy gondolta, hogy összegyűjti ezeket, hogy megmentse az utókornak.
Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!
Nyitókép: Kállai Göblös Nikoletta felvétele
