Nehéz lenyelni a múlt heti eseményeket. Az iskolai mészárlást követően meglehetősen szótlanul ültünk a melón, senkinek sem volt kedve viccelődni. A mladenovaci katonai ivadék ámokfutása pedig csak olaj volt a tűzre…
Mondani sem kell, most végre teljes fényében látjuk, hogy mennyire volt sikeres az „eurointegráció.”
Persze könnyű az országos kereskedelmi médiát okolni, minden joga megvan rá a népnek. Értéktelen, írástudatlan bűnözőket sztárrá avat, vízagyú, önmaguk méltóságát szemrebbenés nélkül eladni képes emberekből sztárriportert varázsol, összedob egy rakás érdemtelen művészt egy luxusvillába, és egész nap nézhetjük, ahogy egymás nyakának mennek, mint az alkeszek a kocsmában… Elég messze áll mindez attól, amit a világ többi részén „színvonalas műsoroknak” neveznek. No, nem mintha, az anyaországi vacsoracsaták – ahol a megboldogult ötoktávú énekes testvére részegen ordítozik egy tyúkra a hátsó udvarban – felérne egy David Attenborough-dokumentumfilmmel, de legalább nem egy másfél mázsás, valamikori „Robin Hoodot” kell nézni, aki úgy kerülte ki a kilencvenes években a golyókat, mint a Neo a Matrix első részében.
Azokat is megértem, akik a politikumra néznek haragos szemmel. Végül is nem számoltak azzal, hogy a kilencvenes évek kérdéses alakjai mára annyi médiateret kaptak, mint az ismeretterjesztő műsorok. Kenyér és cirkusz, nyugdíjemelés – erre van szüksége a népnek.
Végül önmagunkat is hibáztathatjuk. Szülők és nem szülők – nem beszélünk a gyerekekkel. Nem beszélünk egymással. Túlságosan elfoglaltak vagyunk azzal, hogy kinyögjük a számlákat, hogy kenyeret tegyünk az asztalra, hogy a huszonöt éves autó átcsusszanjon a műszaki ellenőrzésen, vagy hogy az egész család elmehessen arra várva-várt tíznapos görögországi utazásra, ahol a tasakos leves meg a virsli lesz a reggeli, az ebéd, a vacsora, meg a desszert is. Mindeközben hagyjuk, hogy a gyerek egész nap a telefont babrálja, hogy majmolja a nyugati trendeket, azokhoz meg nem kell sok ész, csak pénz.
