Tipikusan mindig olyan kamasz és fiatalember voltam, aki – ha csak tehette –, mindenkinek az orra alá dörgölte, hogy neki márpedig nem kell gyerek. A kifogások mindig változtak: hol a megfelelő partner hiányára lehetett hivatkozni, hol a pénz hiányára (oké, nálunk arra mindig hivatkozhat majdnem mindenki), most hideg van, most meleg van, most erre kell figyelni, most arra…
A totyogó kicsikkel sohasem szerettük egymást. Nekem vagy hatalmas hajam volt, vagy hosszú szakállam (vagy mindkettő), ami általában nem keltett valami jó benyomást a 0–5 éves korosztály körében.
Mostanáig meglehetősen könnyen leírtam ezt a témát, mert nem igazán tudtam magam elképzelni apaként, sohasem.
Aztán, egyszer csak öregebb lettem… Vagyis, mindenki megöregedett mellettem.
Azt láttam, hogy a haverok sorban megnősülnek, aztán ultrahangfelvételekkel bombázzák a közösségi oldalakat, a feleségeikkel kiscipőket szorongatva fényképezkednek, miközben én továbbra is éltem a magam izolált életét, amelyben a meló, az edzőtermek, az autópályák, a színpadok és a próbatermek stresszes, sokszor fárasztó, meg néha unalmas körforgása jelentette a mindennapokat.
Aztán, beszerelmesedtem.
Vagyis, valakinek volt annyi türelme meg gyomra, hogy belém szeressen, és ne pakoljon össze az első alkalommal, amikor, bunkó vadkan mivoltomból kifolyólag az asztalra csapva magyaráztam mások jogait. Azt, hogy nekem jogomban áll minden, a másiknak meg jogában áll hallgatni.
Rá kellett jönnöm arra, hogy toleranciából és empátiából bukásra állok, és hogy ezen változtatni kell, ha meg akarok tartani valakit magam mellett.
Még mindig tanulok, és bazi lassan megy.
Ennek ellenére a gyerek-témáról is megváltoztattam a véleményem. Gyakorló nagybácsiként és keresztapaként részben talán sikerült dekódolnom az apaság misztériumát, ami arra késztetett, hogy én is belevessem magam, az emígy felettébb kellemes, gyerekgyártási procedúrába.
No, de, mindezek ellenére, az egész évben működő napközit az ablak alatt még mindig legszívesebben elásnám.
Van, ami nem változik.
