Nagy ám a boldogság nálunk! Végre megkezdődhet a költözködés. Kis családunk, a barátnőm és én, a következő hónap végére végre saját házunkba költözhetünk. Mindez azt jelenti, hogy a székvárost el kell hagyni. Nem örökre, de nem is átmenetileg.
Azok, akik nem sajnálták a hetente-kéthetente megjelenő, semmi olvasmányosat nem tartalmazó cikkeimre áldozni agysejtjeiket, azok tudják, hogy már pár éve hadilábon állok Újvidékkel. A hatalmas tumultus, az egymás sarkát taposó emberek a bankban, boltokban, postán és az utcán már egyszerűen túl soknak bizonyult számomra, arról nem is beszélve, hogy lassan már olcsóbb a főváros valamelyik félreeső részén ingatlanhitelt fizetni, mint Újvidéken lakbért…
Mégis, most, hogy lassan leltározni kezdek a kis, kétszobás lakásban, egyre többször fog el egyfajta szívszorító érzés. Több mint másfél évtizedet tengettem le a székvárosban, itt tanultam meg szerbül, itt tanultam meg azt is, hogy mi az igazi rostélyhús, és itt felejtettem el a körforgalomban való közlekedés összes szabályát. Az akkor volt a specialitásom, amikor szabadkai lakos voltam. Vagyis, már abban sem vagyok biztos.
No, nem is baj, Topolyán úgy is csak egy körforgalom van, az is Zentagunarasra vezet, szóval, reflexből belehajtok, bármiféle félelem nélkül.
Igen, Topolyára költözöm. Sok régi ismerős azt hiszi, hogy begolyóztam, mert Temerint hajtogattam évek óta. De aztán: gyorsvasút, vízben álló, kínai vasúti aluljáró, régi haverok, meg a gyerekkori élmények mind visszahúztak a szülőfalum melletti kisvárosba, amelyet, valahol, egy picit, mindig a magaménak is tekintettem.
Pláne akkortól kezdtem elfogadni Zentagunaras és Topolya szerető karjait, amikor rá kellett jönnöm arra, hogy az oroszok lassan felvásárolták Temerint is, és már egy zsák muskátliföld is többe kerül, mint Topolya községben egy gyümölcsös.
