Betemet a meló, nyakig vagyok, ki sem látszok a munkából – panaszkodunk legtöbbször meggondolatlanul, hiszen az, amit csinálunk, amit „munkaként” élünk meg, rendszerint olyan tevékenység, amely teljességében nélkülözhető. Pecsételés, lepecsételtség ellenőrzése, újraellenőrzése, felülbírálása, jóváhagyása – olyan „munkák”, amelyek csakis azért tűnnek nehéznek, mert indokolatlanul, pánikhangulatban kezeljük őket.
Társadalmunkban azonban továbbra is léteznek olyan munkakörök, amelyek „munkaanyaga” valóban könnyen betemetheti a munkavégzőt. Szerbiában évente 40-50 munkás hal meg a munkahelyén, letaglózó szám, tekintettel a szigorú, biztonsági előírásokra és a korszerű védőfelszerelésre. A múlt évszázad húszas és harmincas éveiben az Egyesült Államokban „elfogadhatónak” számított az, ha az építkezési összköltség minden egyes dollármilliójára egy munkás szörnyethalt. Manapság természetesen ilyesmit nem szabad kimondani, de a tényállás sajnos alátámasztja, hogy a munkások biztonsága továbbra is gyakran háttérbe szorul...
A fotó a belvárosban készült, ahol már másfél éve rendületlenül ássák az árkot, építik az új, föld alatti parkolót. A melósok gyakran 10 méternél is mélyebben, vízben, sárban ömlesztett betonban tocsognak, állandó félelemben a földomlástól.
Nyitókép: Szeli Balázs felvétele
