Ahogy idősödik az ember, úgy változnak a prioritások is. Régebben a majális volt a legfontosabb ünnep számomra. No, nem azért, mert annyira odavagyok a munkáért. Sokkal inkább a szabadban és jó társaságban eltöltött nap az, ami magával ragadott az ünnepben. Persze, anno a töménytelen mennyiségű alkohol is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy rajongjak a munka ünnepéért.
Mégis, az idő múlásával azt kellett észrevennem, hogy már annyira nem vonzó az alkoholmámoros majális, ahol az embert elsején vagy az eső vagy egy gyenge napégés veri el, aztán másodikán meg egy jó, kemény másnaposság, amely akár negyedikéig is eltharthat.
A
z elmúlt két év eseményei is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy konszolidálódjak. A járványhelyzet, korlátozások, kijárási tilalmak és a többi intézkedés mind elvette a kedvem attól, hogy kimenjek a szabadba. Hasonló volt a helyzet a társaságommal is. A haverok közül legtöbben inkább otthon, a ház hátsó udvarában sütögettek, pár doboz sör mellett „ünnepelve a munkát".
A tömbházban ezt nehezebb volt megvalósítani, de kis elektromos grillel mind a két évben sikerült annyira befüstölnöm, hogy már kopogtattak a szomszédok, tűzveszélytől tartva.
Valójában nem is volt semmi problémám vagy hiányérzetem amiatt, mert a lakásban maradtam, a fenekemen. Sőt, annyira belejöttem, hogy az idén is ezt terveztem be töbletmagammal. „Józanon megúszni" – ez volt a mottó az idén, és elég jól sikerült betartani.
Mégis, amikor reggel kilenckor az idős szomszéd bácsi tajt részegen esett be a bejárati ajtón előttem, hirtelen felelevenült minden régi érzés és emlék.
– Látom, Ön jól haladt – vetettem oda nevetve, szemtelenül, miközben majd' meg akartam sárgulni az irigységtől.
