Tegnap kérékpárvásárlásra kérhettek támogatást a polgárok az önkormányzattól, a nyilvános felhívás alapján tízezer dinárt. Jelentkezni déltől lehetett, ami úgy nézett ki, hogy az adatbevitel után legalább egy óra hosszát kellett ülni a számítógép mellett, az adatfeldolgozásra várva percenként kattintgatva a „nem vagyok robot” mezőre.
Egy mozdonyvezetőnek félpercenként kell megnyomnia az ún. „halotti gombot”, amivel igazolja, hogy továbbra is él, hogy nem alszik, és hogy a szerelvény nem sofőr nélkül száguld. A mozdonyvezetőnek azonban ez a munkája, ezzel keresi meg a fizetését. Azokat, akik tegnap déltől ki tudja meddig üldögéltek a számítógépük előtt, ezért senki sem fizette, és csak az első 900 jelentkező kap majd támogatást – ha egyáltalán bizonyítani tudják, hogy jogosultak erre. Fura dolog, hogy egy rohamosan fejlődő ország még szédítőbb ütemben erősödő városában, egy olyan társadalomban, amely a térség fellendülésének példaképe, a gazdasági sikerek fellegvára, sok-sok ezer ember pénteken a kora délutánt a számítógép előtt kuksolva, üresbe kattintgatva tölti.
Furcsa, hogy ilyesmire akad idejük, talán inkább azt hinnénk, hogy dolgoznak ilyenkor. Mert ha egy biciklivásárlást támogató „gyors ujjak” típusú pályázatot egy olyan skandináv országban hirdetnek meg péntekre, amelyikben a péntek a mérhetetlen jólétből kifolyólag egyébként is munkaszüneti napnak számít, akkor talán nem csodálkoznánk a részvételi mutatókon. Valószínűbb azonban, hogy a biciklinépszerűsítés ott, a valóban fejlett rendszerekben intézményesítve történik, és nem zavaros, időrabló, mesterkedésre, üzletfelturbózására és pénzmosásra bő helyet biztosító, „transzparensként” feltüntetett modellek útján.
Végigkövettük a tegnapi bejelentkezés folyamatát, egy olyan érdeklődőnek, aki begépelte adatait, és az első másodperctől kezdve kattintgatott, nagyjából egy és egynegyed óra múlva jelezte a rendszer, hogy 1191. a listán. Gratulálunk mindenkinek!