Az állítólag otthon termelt, készített, vagy akár csak összeszerelt élelmiszerek és termékek iránt egyre nagyobb a kereslet a nyugati világban, az ilyesmi rendszerint jobb minőségű, mint a ki tudja honnan, esetenként sok-sok ezer kilométeres távolságból, a szállítási költségek „lefaragásának” céljából a földgolyó háromnegyed részén észszerűtlenül keresztülutaztatott áru. Elég csak ráírni, hogy „házi”, és máris másfélszeres, de akár dupla áron is el lehet adni, mint a polcon mellette kirakott terméket.
Régen, a globalizáció előtt természetes volt, hogy az olyan dolgok, mint a fokhagyma, a tej, vagy éppen a görögdinnye itthoniak, vagy a saját településünkről, vagy valamelyik közeli falu határából, farmjáról érkezik. Nem kellett ráírni, hogy házi, alapértelmezetten jó volt. Lehetetlenség bizonyossággal megtudni, hogy a pirosi buszmegálló előtt áruló termelő terménye valóban „házi”-e, sem azt, hogy a boltokban kínált, megannyi házi, otthoni vagy bio előtaggal kiegészített termék valóban az e. Lehetetlenség lenne utánajárni annak, hogy „nagymama lekvárját” valóban egy kontyos néni főzte-e, hagyományos recept szerint, fatüzelésű sparheltjén. Nem is érdemes nyomozni, azt kell megvennünk és megennünk, ami tetszik és ízlik, a már említett globalizáció hatalmas előnye a korábbi világhoz viszonyítva éppen az elképesztően nagy, fejet megfájdító választék.
