Mgr. Miavecz Béla temerini közjegyző kisgyermek kora óta rendszeres színházlátogató. Színházainkon kívül bejárta Budapest, Bécs, London, Stockholm és New York legjelentősebb teátrumait is. A fő értékek közé sorolja a szépséget, különösen annak a művészi kifejezését. Követi a színházkritikákat és mint minden nézőnek, neki is van véleménye a színházról, az előadásokról, különösen egyes színdarabokról, melyek ellenszenvet váltottak ki belőle. A témával kapcsolatban velünk is megosztotta meglátásait, tapasztalatait.
– Nagyon örülök, hogy beinduló félben látszik egy komoly véleménycsere a színházi műsorpolitikáról. Tudnunk kell, hogy nálunk állami pénzeszközökből fenntartott színházakról van szó.
A színház igazgatójának feladata a színház egész munkájának vezetése, irányítása. Amikor színházpolitikáról, a színdarabokról beszélünk, nem kerülhető meg a színigazgatóknak a felelőssége. A színházainknak felelős műsorpolitikát kell kialakítaniuk. Nem lehet a színház az excentrikusság színhelye. Nem szabad megengedni, hogy az utca szennyét, perverzitását, a mindennapi mocskot bevigyék a színházba, és azt az előadás folyamán „művészi szinten” ráokádják a közönségre. A közönség nem azért jár színházba, hogy a mindennapjaikban is jelen lévő gondokat hatványozottan felerősítve lássa.
A Magyar Nemzeti Tanács egyik külön jogkörébe tartozik a kultúra – a színház is. Itt az ideje, hogy az MNT kialakítsa és elfogadja a vajdasági magyar színházak műsorpolitikájára vonatkozó keretet, határvonalakat, amelyekhez az MNT által kinevezett igazgatóknak igazodniuk kell.
A színházba nem szabad bevinni a napi politikát.
A műsorpolitikának meg kell felelnie a közösségünkben általánosan elfogadott, a legtöbb ember által helyesnek és elfogadhatónak tartott tartalmaknak és kifejezésmódoknak.
A színház feladata, hogy szebbé tegye életünket! A színházba járás az egyik legrégebbi szórakozási lehetőség, egy jó előadás megnevettet, elgondolkodtat, érzéseket vált ki, melyekkel a hétköznapokban rég, vagy egyáltalán nem találkoztunk. A színházterem egyben menedék is, ahova a nézők kikapcsolódni, feltöltődni járnak. Különösen taszító a színházi vulgarizmus és a primitivizmus „művészi” szintre való emelésének kísérlete.
A fentiekkel összhangban, például teljesen elfogadhatatlannak és obszcénnek tartom az Újvidéki Színházban előadott Hasszán aga felesége című színdarabot, annak ellenére, hogy többszörösen díjazott színdarabról van szó. A színdarabnak a nézők elvárásainak kell megfelelnie, nem pedig a különböző bírálóbizottságokénak. Úgyszintén felteszem a kérdést, hogy mily jogon lett Csehov Három nővéréből, három férfi, akik az előadás folyamán fürdőkádban ülve almával dobálgatták egymást, majd anyaszült meztelenül, a közönség előtt felálltak a kádból?!
– Külön téma lehetne az is, hogy a színészeinktől mi mindent követelhetnek meg a rendezők, színigazgatók, illetve az is, hogy a színészeknek van-e lehetőségük következmények nélkül megtagadni az egyes szerepekben, jelenetekben való részvételt?!
Mivel a színház a közönségért létezik, ezért nagy alázatot kell tanúsítaniuk feléjük. A színháznak olyan értékeket kell képviselnie, mint egy iskolának, hiszen nemzedékek nőnek fel benne, ami nem csak azt jelenti, hogy előadást néznek, hanem azt is, hogy színházon keresztül kulturált emberekké válnak.
Bízom abban, hogy meglátásaimmal hozzájárulok a kialakítandó új magyar színházi műsorpolitikánkhoz.
„A színház feladata csak az lehet, hogy aki két és fél órára beül a nézőtérre, azzal képes legyen elfeledtetni, hogy mi történik az épületen kívül.” (Agárdy Gábor, a Nemzet színésze, Kossuth díjas színművész)
