A zentai Városi Múzeumban mutatták be a közelmúltban azt a könyvet, amely a két auschwitzi szökevény beszámolóját tárja a nyilvánosság elé. Walter Rosenberg és Alfred Wetzler beszámolója alapján 1944. április 25-én és 26-án jegyzőkönyvet vettek fel Zsolnán. Ebben részletesen leírják az események krónikáját: a birkenaui tábor felépítését, irányítási rendszerét, a gázkamrákban zajló tömeggyilkosságokat, az áldozatok számát és származási helyét.
A szökevények célja az, hogy tájékoztassák a világot a tényekről. A könyv szerzője, dr. Haraszti György budapesti egyetemi tanár tanulmánya vezeti be a dokumentumgyűjteményt.
• Említette, hogy a jegyzőkönyv nem töltötte be azt a szerepet, amit annak idején szántak neki. Most mi a feladata ennek a könyvnek?
– Azt gondolom az, hogy a kiállítással együtt, illetve az Auschwitz-albummal együtt felkeltse a jó szándékú emberek figyelmét. Ahogy haladunk az idővel, egyre jobban erősödik a holokauszt tagadása. A tanúk elmennek lassan. Akik akkor éltek, akik túlélték ezt a szörnyűséget, ma már a nyolcvanas éveikben járnak. Belátható időn belül csak az emlékük marad meg. Ha egy ilyen könyv – amely olyan értelemben objektív, hogy a bennük levő tényanyag megfogható – először kerül a kezébe valakinek, akkor hajlamos lesz ennek az igazságát elismerni. Ezért ezeket az alapdokumentumokat időről időre a felnövekvő új generációk tudomására kell hozni.
• Mi volt az oka annak, hogy a jegyzőkönyvet még Izrael államban sem fogadták el teljesen?
– Nagyon kevés ország dolgozta fel a II. világháborúnak, és azon belül a holokausztnak az emlékét. Németországban az egyéni és a kollektív felelősség megemésztése lényegében megtörtént. Itt ahol mi élünk, Kelet-Közép-Európában, nem történt meg. Ennek több oka van. Részint a térség kisállami jellege, a rendkívül szerencsétlen történelmi múltja, és nem utolsósorban a szocializmus hatvan éve, amely ezeket a kérdéseket a padló alá söpörte. Itt ezek a kérdések keserű szájízt váltanak ki. A nem zsidók úgy gondolják, hogy épp eleget hallgatták a zsidók szenvedését, de ők is szenvedtek. Ez mind igaz, de a két fájdalomnak nem kioltani, hanem erősíteni kellene. Nemrég volt a kisebbik lányom esküvője. Nagy fájdalommal töltött el, hogy az én oldalamról nem volt ott senki, a vőlegény részéről kb. százötvenen jelentek meg. Félreértés ne essék! Nem az fájt, hogy ők sokan voltak. Az én rokonságom elpusztult. Ezt borzasztóan nehéz elmondani valakinek, mert azt mondja, részvétem. És akkor mit csináljak?
• Személyes indíttatása is volt abban, hogy ezek a dokumentumok könyv formájában megjelenjenek.
– Ezt a könyvet régebben terveztem, de valójában csak édesanyám halála után írtam meg. Ő hatvan évvel élte túl a holokausztot, és polgári fogalmak szerint szép kort ért meg. Mindig azt próbáltam elképzelni, hogy mit csináltam én akkor, amikor anyám éppen Auschwitzban éhezett, amikor a frankfurti repülőtér kifutópályáját építette. Elmondok egy nagyon személyes történetet anyám életéből, ami megválaszolhatatlanságával is sok mindenre választ ad. Ő úgy élte túl a tábort, hogy elég hamar munkatáborba került. Frankfurtban a harci repülők kifutópályáját építették. Háromszáz 17 és 25 év közötti nő dolgozott megfosztva nőiségétől: lehetetlen rossz ruhákba, cementes zsákokba öltözve, kopaszra nyírt fejjel, szőrtelenítve. A mellettük levő táborban a fiatal pilótáknak tartottak kiképzést. A 16–20 éves fiatal német fiúkat tulajdonképpen öngyilkos pilótáknak képezték ki. Anyám mesélte, hogy munkaszünetben nézhették, ahogy a fiúk röplabdáztak. Bennem ez a kép megmaradt. Egyik oldalon a halálraítélt német fiatalok, a másikon az ugyancsak halálra ítélt kényszermunkás lányok. A rács két oldalán ezek a fiatal fiúk és lányok nézték egymást és szurkoltak egymásnak.
