A kertek tavakká változtak, a vályogházak összedőlőfélben vannak, több házban féllábszárig ér a víz a szobákban. Akik tehették, ideiglenesen albérletbe vonultak, de a legtöbben az életüket kockáztatva sem hagyják el otthonukat. Az önkormányzat szociális lakásokat ajánlott fel az érintetteknek, de elmondásuk szerint azokban a jelenleginél is rosszabb körülmények voltak, ezért nem fogadták el.
Kerékpárral próbálom megközelíteni a Keceli Telepet, de ahogy egyre közelebb érek, az út is egyre rosszabb. A keskeny járda az egyedüli szilárd útburkolat a környéken, de az út sara már azt is belepte, csúszik a bicikli, lavírozok a ragadós sárban. Szemben sáros gumicsizmás srácok jönnek, félreállnak, hadd ügyetlenkedjem tovább a biciklivel. Aztán egyszer csak a betonjárdának is vége szakad, marad a sártenger. Megérkeztem, itt vagyok a Keceli Telepen kellős közepén. Az emberek szempillantás alatt az utcán teremnek, látják, hogy nem közülük való vagyok. Az első gondolatuk, hogy már megint kiküldtek valakit a városházáról, de rögtön tisztázzuk, hogy az újságtól jöttem. Mindenki egyszerre akarja rám zúdítani a keserűségét, mindenki azt akarja, menjek be a házába, fényképezzem le a padlót elborító vizet, csináljak felvételt az összedőlt ólakról, fáskamrákról, nézzem meg, hogy sík víz az udvar, és senki sem segít. Én elsősorban Aulikékat keresem, velük meg volt beszélve egy találkozó. Ők abban az utcában laknak, ahol már se járda, se út nincs, csak sár. Az asszony és az ember már a kapuban várnak. Sajnos már nem laknak ott, csak miattam jöttek el, hogy megmutassák a felázott, düledező otthonukat, melyet karácsony napján kénytelenek voltak elhagyni. A ház szegényes de takaros. Piroska, a feleség a ház háta mögé próbál vezetni, onnan látni csak igazán, mit művelt a víz: a ház tövéig áll. Piroska előremegy, egy helyen bokáig merül a vízben, figyelmeztet, hogy a kút szélébe ne kapaszkodjak, mert bedől, majd a kezét nyújtja, belekapaszkodom, téglákon egyensúlyozva valahogy átszeljük a vizet és a ház háta mögé jutunk. A férje is utánunk jön.
AKIK MENTEK, S AKIK MARADTAK
– Hát itt van – ereszti le szomorúan az asszony a kezét – Itt van a megindult fal. Gerendákkal kitámogattuk, bent a plafont több helyen is alátámasztottuk, de bármikor leomolhat. Amikor mások a karácsonyt békében, családi körben ünnepelték, mi aznap voltunk kénytelenek elhagyni az otthonunkat. A szakértők azt mondták, bármelyik pillanatban ránk dőlhet a ház, ezért menekültünk, és mentettük a bútorainkat. Miközben pakoltunk, folyton az járt a fejünkben, csak ránk ne szakadjon – panaszolta Piroska elcsukló hangon.
Aulikék aznap két gyerekükkel albérletbe költöztek. Még az a szerencséjük, hogy mindketten munkaviszonyban vannak, és talán lesz miből kifizetniük a bérleti díjat. Azt mondják, az lenne számukra a megváltás, ha valaki kisegítené őket annyi pénzzel, amennyi elegendő lenne egy házvásárlási kölcsön elindításához.
Amíg mi a ház mögött beszélgetünk, a házuk előtt gyűlnek az emberek, mások is meghallották, hogy újságíró van itt. Mire kijövünk az utcára, már tizenvalahányan várnak rám, mindannyian azt akarják, hogy nézzem meg a házukat, és írjam meg az újságban a látottakat. Az egyik leghangosabb közülük Kolompár Zorán. Ők nyolcan laknak egy házban, mindjárt itt a másik utcában. Elindulunk Zoránékhoz, és a többiek is velünk jönnek. Út közben a férfi elmeséli, hogy náluk is volt kint bizottság a városházáról, és az ő házukat is életveszélyessé nyilvánították, de ők nem mennek innen sehová, mert olyan ideiglenes szállást ajánlottak nekik, amelyiken az ablak helyén nejlonzsák volt.
– Nem vagyunk mi barmok – mondta felháborodva a férfi és betessékel a házba, melyet szintén körülvesz a víz.
A konyhában, amin keresztülmentünk, ebéd fől, a szoba egyik felében víz áll, a másik felében az ágyon az egyik lánya kuporog. Elég sötét van bent, érzem a nedvesség szagát. A harmadik helyiségbe is bevezet, ott szinte csak ágyak vannak. A falak mindenhol vizesek, néhol ujjnyiak a repedések, életveszélyes a hely, de ők maradnak abban a reményben, hogy majdcsak segítenek elvezetni a vizet, majdcsak kiszáradnak a falak, és majdcsak érkezik egy kis építkezési anyag a javításhoz.
GUMICSIZMÁBAN KÖZLEKEDEVE
Kijövünk a házból és Megaggya Mirjanáékhoz tartunk. A fiatalasszony gumicsizmában közlekedik, a Keceli Telepen most ez az egyetlen megfelelő lábbeli. Az ő házuk a kaputól vagy harminc méterre van, és odáig sártenger vezet. A kerítés mellett téglákat találok, a kerítésbe kapaszkodva azokon egyensúlyozva jutunk el a házig, Mirjana és a szintén gumicsizmás kisfia a sárban jönnek mellettem. Mirjana és férje három gyermekükkel tavaly márciusban költöztek ide, akkor kétezer euróért vették ezt a kis házat. Az egyik szobában náluk is áll a víz, onnan ki is költöztek, most a másik szobában és a konyhában húzzák meg magukat, és csak remélik, hogy a víz nem jön fel ott is. Ők sem mennek innen sehová, mert amit nekik ajánlottak, az is „disznóól” volt, ahogy az asszony fogalmazott.
MEGOLDÁSKERESŐBEN
Mikor kijövünk a házból, még mindig az utcán állnak az elkeseredett emberek. Még sokáig beszélgetünk a sok csapadékról, a talajvízről, arról, hogy az egyik ház udvarában vízbe fulladtak a csirkék, arról, hogy a mentőkocsi valamelyik nap is elakadt, a fertőzés veszélyről, arról, hogy az a kis tüzelő is elázott, hogy nincs hová vezetni a vizet, és arról, hogy úgy érzik, a bajban a város magukra hagyta őket. Aztán biciklire ülök és visszakerekezek a városba. A szerkesztőségben lemosom a sarat a cipőmről és átmegyek a városházára megtudakolni, vajon számíthatnak-e ezek a szerencsétlenül járt emberek valamilyen segítségre. Csízik Károly alpolgármesterrel és Jovanović Goran tanácstaggal beszélgetünk a történtekről. Elmondják, hogy már két bizottságot is alakítottak, az egyik a víz elvezetését rendezi, a másik meg a düledező házakat vizsgálja meg. Kiderül, hogy a felajánlott szociális lakások tényleg rossz állapotban vannak, de legalább nem vizesek, és sajnos csak ezzel tudnak szolgálni. Pénzbeli támogatást egyelőre nem ígérnek, ha felbecsülték a kárt, akkor fordulnak a tartományhoz segítségért. Annyit ígértek, hogy urbanizálják a Kiskompetenciát, és ezt a folyamatot már el is kezdték.
