Hetente több alkalommal is látjuk őket a színpadon, szinte már úgy érezzük, ismerjük őket, de mégsem teljesen. A Zentai Magyar Kamaraszínház társulatának tagjait bemutató sorozatunkban igyekszünk még közelebb hozni őket a közönséghez. Beszélgetéseink segítségével egy kis betekintést engedünk a kulisszatitkokba, ha úgy tetszik, a színfalak mögé. Először Dévai Zoltánnal, a Zentai Magyar Kamaraszínház igazgatójával beszélgettem a kezdetekről, a rendezői feladatokról és arról, igazgatóként milyen célok mentén dolgozik.
Hogyan találkoztál a színházzal?
– Ötödikes voltam, amikor édesanyám, a tanárom ajánlására, elvitt az újvidéki Színes Szilánkok Diákszínpad társulatának egyik próbájára. Egészségügyi okok miatt nem sportolhattam, még a tornaórákról is felmentettek, de egy kamaszodó gyereknek sok a felesleges energiája, ezt pedig valahol le kellett vezetni. Mindig is szerettem kivenni a részem az ovis, illetve az általános iskola alsóbb osztályaiban a különféle fellépésekből. Feltűnt a tanítóimnak is, hogy én ezt élvezettel csinálom. Így azt találták a legjobb megoldásnak, ha kipróbálom magam a színpadon. A diáktársulat vezetőségének nem az volt a legfőbb célja, hogy mindenáron színészeket neveljenek belőlünk, hanem ez egy olyan hely volt, ahol az újvidéki magyar gyerekek barátkozhattak, csapatot építhettek a színház eszközeivel, persze rendszeresen készítettünk előadást is. Beleszerettem ebbe a világba, és egyértelművé vált számomra, hogy ezzel is szeretnék foglalkozni. Megegyeztünk a szüleimmel, hogy gimnázium helyett szakközépiskolába iratkozom, hogy legyen egy kézzelfogható szakmám is, így grafikai előkészítést tanultam. Mivel az Újvidéki Művészeti Akadémián minden második évben nyílik új osztály, én pedig pont akkor érettségiztem, amikor nem volt lehetőségem bejutni, beiratkoztam egy másik főiskolára, de végig az akadémiára készültem.
A kezdetek óta szerves része vagy a Zentai Magyar Kamaraszínháznak, rengeteg szerepben láthatott már téged a közönség. Van kedvenced?
– Mindegyiket szerettem valamiért, és úgy gondolom, hogy ez a munkánk része is. A karakter habitusa sokszor nem egyezik a miénkkel, de pont ez a szép ebben a szakmában, hogy arra a hathetes próbafolyamatra, illetve később, az előadások idejére bárki és bármilyen lehetek. Meg kell találnom a karaktereimnél azokat a dolgokat, amiket szeretek, és abba kell kapaszkodnom, különben nem tudom játszani az előadást, illetve nyűg lesz színpadon állni. Nagyon szerettem a Május van, Tisztelt úr… című előadásunkat, annak ellenére, hogy rövid volt a próbafolyamat. A Művészet című darabunkat bármikor újra játszanám, ha ismét műsorra tűznék. Ha erre tíz év múlva kerülne sor, még akkor is. A Sok hűhó semmiért olyan darab, amelyet még diákszínjátszó koromban is feldolgoztunk. Akkor is és most is Benedettót formáltam meg. Érdekes volt ennyi év távlatából ismét a bőrébe bújni, hiszen sokat változtam.
Rendeztél is már. Miért akartad kipróbálni a másik oldalt?
– Még mindig keresem, mi az, ami vonz a rendezésben. Egyszerűen elém került egy szöveg, és láttam magam előtt, ki tudná alakítani ezeket a karaktereket a társulatból. Akkor a színháznak pont olyan időszaka volt, hogy maradt annyi energia és idő is, hogy ezeket létrehozhassuk. Először Kiss Csaba Csehov-szövegekből összeállított darabját, a De mi lett a nővel? címűt vittük színpadra, majd később Matei Vișniec darabját, A pandamedvék története, amiként az a szaxofonos meséli el, akinek egyik barátnője Frankfurtban lakik címűt dolgoztuk fel.
Mit jelent számodra a Zentai Diákszínjátszó Kamara?
– Mint ahogyan Újvidéken, itt sem színészeket akarunk nevelni a fiatalokból, hanem a közösségépítés a fő cél, az, hogy legyen egy hely, ahol barátkozhatnak, emellett persze születik egy előadás is. Számomra igen nagy sikerélmény az, amikor jön egy zárkózott gyerek, majd két-három év múlva azt látom, hogy nyitott tagja a társaságnak, nyugodtan kommunikál, nem szorong, és tudom, hogy az iskolában, amikor felelnie kell, bátrabban áll ki a többiek elé. Nagy felelősség is ez, hiszen a gyermekek lelkével dolgozunk. Idén sok új tagunk lett. Már az első toborzó próbán sokan megjelentek, aztán még többen csatlakoztak. Hirtelen ott találtunk magunkat harminc gyerekkel. Törtük is a fejünket, mit kezdjünk velük, hisz a világirodalomban nem igazán íródtak ilyen sokszereplős darabok, ráadásul a legtöbb férfiszerepekre íródott, a mi társulatunkban pedig elég kevés a fiú. Azért megoldottuk, és így született meg A király meztelen című darabunk, ami az idei KSZFV-n a legjobb előadás lett.
Igazgatóként 2023 óta irányítod a Zentai Magyar Kamaraszínházat. Hogyan tekintesz vissza erre a két évre?
– Az egyik legfontosabb célunk az volt, hogy a színház felkerüljön a kulturális térképre. Erre egyik megoldásként létrehoztuk a Kamarafesztet, amelyre a hazai színházakból és a környező országokból is hívtunk fellépőket, színházi szakembereket. Nagyon jó visszhangja lett, és úgy érzem, hogy ennek van helye itthon. A másik a társulatnak a fejlesztése, hiszen nagyon fontos, hogy jókor és jó szereppel kínáljuk őket, lépésről lépésre kell fejleszteni a színművészeket. Ezzel egy időben a nézőbázisunkat is építeni kell. A zentai lakosoknak nincs olyan kiváltságuk, hogy válogathassanak a színházak között, ezért nekünk helyben kell olyan előadásokat készíteni, amelyek minden korosztálynak, érdeklődési körnek és ízlésnek megfelelnek, hiszen aki az alternatívabb darabokat szereti, arra fog eljönni, aki pedig a zenés-táncos előadásokat, az pedig arra. Itt vannak továbbá a tIszapArt-estek, amelyek szintén egy új fajta kikapcsolódást nyújtanak az érdeklődőknek. Nagyon sok téren nem értük még el azt, amit szerettünk volna, türelmetlenek is vagyunk, de jó úton járunk.
Nyitókép: Dévai Zoltán a kezdetek óta szerves része a Zentai Magyar Kamaraszínháznak, 2023 óta pedig igazgatója (Fotó: A Zentai Magyar Kamaraszínház archívuma)
