Bohém volt, vagy vagány? Vagy a kettő együtt? Mindegy is, a lényeg az, hogy az így jellemezhető újságíróknak rendszerint nem örülnek a szerkesztők, különösképp nem örültek a múlt rendszerben, amikor az újságnak komoly kötelessége volt a szocializmust építeni, az ő viszonyulásukat viszont olykor fölülírta szabadelvűségük.
Kubát Jánost idősödő korában, de ereje teljében ismertem meg: a nyolcvanas évek elején büntetésből került a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségéből Zentára, szülővárosába. Azt követően, hogy interjút készített a lapnak Mikisz Theodorakisz híres görög zeneszerzővel, az ellenállási mozgalom vezetőjével, tudósított olimpiáról, interjúk és riportok által mutatott be híres embereket. A Tiszavidék melléklet akkori szerkesztője nem nagyon tudott témát adni Jánosnak, így, mint a gyakornok újságírókkal szokás, kiküldte piaci híreket gyűjteni. A tiszteletemet gyorsan kivívta azzal, hogy olyan víg kedélyűen ment a piacra, mintha világbajnokságra vagy olimpiára indult volna. Igen ám, de ő betért a magyarnak vagy románnak nevezett piacra is, fölsorolva, hogy mennyivel olcsóbb ott a szalámi, a sajt és egyéb áru, mint az üzletekben. Az akkori sajtó erejét és a rendszer képmutatását is példázza, hogy fölbosszantotta a szerkesztőt, mert „ami nincs az újságban, az meg sem történt”, bármennyire is látta mindenki a városközpontban a viszonteladókat.
Igazán nagy fölháborodást az váltott ki a főnökében, amikor leadta a Hogyan került a csillag a városháza tornyára? című írását, megírva azt is, hogy kereszt van alatta. Persze a riport sosem látott napvilágot, sokat elmond viszont a korról és Jánosnak más korban igen kreatívnak is mondható újságírásáról.
Igazán megismerni Kubát Jánost talán nem is lehetett, bár nyugdíjas éveiben alighanem több száz órát beszélgettünk a szerkesztőségi tanácsteremben, főként pedig ő mesélt.
– János – győzködtem –, írd meg az életedet könyvben! Biztos lesz a siker.
– Nem érdekli ez az embereket – válaszolta.
Pedig izgalmas és tisztességes terjedelmű kötet kerekedett volna ki belőle. Onnan kezdve, hogy miként kobozták el igen jelentős vagyonukat a szocializmusban, hogyan jutott haza kamaszként Belgrádból a háború vége felé karácsonykor Zentára, miként épült a cukorgyár, milyen volt a kapcsolata Puskással és Bobby Fischerrel…
Már fiatalon tudósítani kezdte a Magyar Szót a zentai sporteseményekről, később azonban titkár lett a gimnáziumban, majd a cukorgyárban. Asztalitenisz-edzőként hozzájárult Korpa István többszörös országos bajnoki címéhez és Európa-bajnoki ezüstérmének megszerzéséhez. Edzőként ment Görögországba, akkor kérték meg az említett Theodorakisz-interjúra, ami nem volt egyszerű feladat, mivel illegalitásban tevékenykedett a mozgalom. Visszatérése után a külpolitikai rovatra helyezték volna, de úgy vélte, a sportban a számok magukért beszélnek, nem lehet melléfogni, a politikában annál inkább. Ezt követően rendszeresen kiutazott Görögországba, de főfoglalkozásává az újságírás vált. Huzamosabb ideig 1983-tól 1988-ig volt kinn, hogy véglegesen hazatérve, átlépve a görög–macedón határt, megcsókolja az anyaföldet, ami nem sokkal később már másik országgá vált.
A kihívások azonban ezután sem maradtak el, sőt! Hozzá fordultak a szervezők, hogy esetleg meg tudná-e menteni az újvidéki sakkolimpiát, amire négy éven át készültek, mert ötmillió márka híján napokon belül le kell mondani. És Kubát megmentette. (A végén néhány százezer márka jótékonysági célra is maradt.)
Akkoriban már elindult az ország a széthullás felé, a Magyar Szó, illetve főszerkesztője, Csorba Zoltán pedig kemény csatát vívott Radoman Božović tartományi kormányfővel, aki mindenáron meg akart szabadulni Csorbától. S mert Kubát remek munkát végzett az olimpián, kinevezte főszerkesztőnek. A dolgozók egy része fönntartással fogadta a szerkesztőségben, gondolván, hogy behódolt a rezsim politikájának. Nem váltotta azonban be a kormányfő elképzeléseit, vagyis követte a lap korábbi, háborúellenes politikáját. Összefogásban a szerkesztőséggel lehetetlenné tette új főszerkesztő munkába állását mindaddig, amíg elérték, hogy a szerkesztőség által támogatott főszerkesztő kerüljön a lap élére.
Sokan fölrótták neki, hogy az ország elleni embargó idején, 1992-ben megszervezte Borisz Szpasszkij és a különc Bobby Fischer páros sakkmérkőzését, akik Sveti Stefanon és Belgrádban ültek asztalhoz.
Kubát János ezt követően egy ideig Magyarországon élt, majd visszatért Zentára.
Ha időnként „hűtlen” is volt újságíróként a Magyar Szóhoz, olvasóként soha. Amíg egészsége lehetővé tette, naponta bejárt a szerkesztőségbe, okította a kollégákat, olykor vitatkozott, mindent elolvasott, ha kellett, bírált, ha támadások érték a lapot, foggal-körömmel védte. Mindvégig otthon érezte magát a Magyar Szóban, miként a szerkesztőség is úgy tekintett rá, mint „örök munkatársra”.
