A MÉH IGAZÁBÓL NEM HÁZIÁLLAT…
Ezt szeretné immár két éve bebizonyítani a zombori Slobodanka Kuzmanović, aki a méhcsípések okozta extrém allergiája miatt már többször is kórházba került, legutóbb is alig sikerült megmenteni az életét. Hiába hadakozik az illetékesekkel, hogy a városi hatóság tiltsa ki a kaptárokat a város területéről, az illetékes felügyelőség beadványait azzal a magyarázattal üti el, hogy a vonatkozó városi határozat valóban kimondja, hogy az urbánus övezetben nem lehet háziállatot tartani, viszont azt sehol sem írja, hogy a méh háziállat lenne. A helyhatóságban azt javasolták neki, hogy vagy a Köztársasági Állategészségügyi Felügyelőségnél folyamodjon jogi támogatásért, vagy perelje be a szomszédot, aki a kaptárokat tartja.
A méhcsípésre allergikus hölgyet az elmúlt években az udvarában, a kertjében és a háza teraszán is összemarták a rovarok, és a szomszédok gyors reagálásának köszönhetően élte túl a támadásokat. Ők hívták a mentőket, így került kórházba a veszélyeztetett hölgy, aki a méhek miatt évek óta nem hagyhatja el lakását, és saját elmondása szerint ezek a körülmények korlátozzák szabad mozgását és magántulajdona használatát is.
A szomszédos méhes tulajdonosa állítólag nem a városban él, és nemcsak a méheivel, hanem a szomszédsággal se törődik különösebben.
…VISZONT A SAKÁL SEM AZ
Az elmúlt század hetvenes éveiben Zombor környékén még a vadászok se tudtak a sakálok létezéséről, amikor elejtették az első példányt, az illetékes természettudományos intézetek azonosították a dögevő és mindenevő ragadozót. A sakál a kutyafélék családjába tartozik, de leginkább az amerikai prérifarkasra hasonlít, nem pedig a nálunk honos kutyafajtákra.
Tekintettel arra, hogy agresszívan terjeszkedő állatfajról van szó, a sakálok annyira elszaporodtak, hogy évente mintegy hatvan egyedet lőnek ki közülük a helybeli vadászok. Ez viszont nem tartja távol a ragadozókat a várostól. A napokban Zombor egyik utcájában többen is láttak egy békésen pihenő sakált, akit alig sikerült elkergetni, ahhoz a rókához hasonlóan, amely ugyanabban a Prnjavor nevű városrészben véres bajszát mancsával törölgetve várta haza a házigazdát, és csak akkor fogta menekülőre, amikor felé rúgott a gazda. Dragan Kubatov ezt követően szembesült a ravaszdi pusztításával, az udvarban leölt baromfi, megfojtott nyulak hevertek szerteszét. A gazda másnap mintegy negyven kiló állattetemet vitt a döghamvasztóba.
Gondjai ezt követően folytatódtak. A peremvárosi részekben máskor is előfordult, hogy kóbor kutyák vérfürdőt rendeztek a baromfi között, ilyenkor a károsult az állattartásra vonatkozó városi rendeletre hivatkozva kártérítésért perelhette az önkormányzatot. Csakhogy a róka nem kutya, hanem vadállat, rá nem vonatkozik városi előírás. A ravaszdi így törvényen feletti. Néhány évvel korábban egy másik ravaszdi bevette magát Bácsgyulafalván a faluközpontba, és kiderült, voltaképpen egyik hatóság se illetékes a befogásában, vagy kilövésében.
URBÁNUS BOLGÁRKERTÉSZEK
Más urbánus településekkel szemben, ahol beton betont ér, az Újszelencse városrészben a lakóépületek közt zöldséges ágyások sorakoznak. Az üres telkeket a közelben lakók sajátították ki, mondván ott már úgyse építkezik senki, és jobb és hasznosabb, ha a parcellákon zöldhagyma, borsó, zöldbab, paprika terem. Az urbánus bolgárkertészek zömmel nyugdíjasok, egykori tanárok, igazgatók, de vannak köztük munkanélküliek is. Ők nem ritkán a család teljes zöldségszükségletét a lakásuktól néhány száz méterre eső veteményeskertben termelik meg. Van, aki immár két évtizede kertészkedik, szórakozásból, a kikapcsolódás meg a társalgás érdekében. Ráadásul szolidárisak egymással, a nap végén megosztoznak a termésen, például hagymát földieperre cserélnek, attól függően, hogy kinek a parcelláján éppen mi terem.
Attól nem tartanak, hogy elkergetik őket „földjükről”, mert ebben a városrészben már jó ideje nem történt új beruházás, itt már nem emelnek új emeletes épületeket.
