Lankadt pite vagy tatár bifsztek?

Könnyed esti szórakoztató programot keresve a tévében szinte csak főzőműsort lehet találni. Valóságshow-szerű gasztronómiai csudaság vagy egész estét betöltő versengés, időre, kapkodva főzés. Abból van bőven. Arról nem is beszélve, hogy külön csatornák vannak csak a gasztronómiának szentelve. De miért is ne lehetnének, ha van a divatnak, a vadászatnak, halászatnak, tudománynak, politikának? Igen ám, csak ennek az az érdekessége, hogy úgy versenyeztetnek embereket a főzésben, hogy közben a hátuk mögött liheg a mesterszakácsokból álló zsűri, vagy épp minősíthetetlenül otromba hangnemben, szinte hajcsárként kiabálja, hogy hány perc maradt még hátra az adott étel elkészültéig. Talán ezzel sincs akkora baj, hisz akik ezekbe a főzőműsorokba jelentkeztek versenyzőnek, tudták, hogy mire vállalkoznak, és ha egy étteremben dolgoznának, ugyanúgy be kellene tartani az időkorlátokat.

Engem leginkább az zavar, amikor egy egész libát próbálnak szinte megnyúzni a versenyzők például a májáért. Sőt, csak a felhasználandó szerv területén kopasztják meg az állatot, kiveszik, ami kell, a többivel meg az Isten tudja, mi lesz, de nyilván ez abban az esetben egyáltalán nem is lényeges. Csak akkor nyílik tágra a szemem, amikor látom, hogy egy egész állatot kaptak felhasználásra, hogy aztán a tányéron két falatnyi szépség díszelegjen. Miközben ugye milliók éheznek, tudjuk. Ez is lerágott csont, de azért mégis elgondolkodtató. Nekem ilyenkor Az éhezők viadala című film jut eszembe, ahol egy városon belül felfoghatatlanul óriási különbségek vannak. Míg a falusi körzetekben vadásznak az élelemre, pár falatra, addig a székhelyen futurisztikus világ van, hatalmas pazarlással, dínomdánommal, jóléttel, olyannyira, hogy jódolgukban már nem tudnak mit kitalálni, csak, hogy a szegények szórakoztassák őket, mégpedig úgy, hogy egymás ellen küzdenek, életre-halálra folyó harcot vívnak, amiből egy kerülhet ki győztesen. A gazdagok szórakoztatására. Milyen elferdült világ ez? Persze, mondhatjuk, csak egy film, de ha alaposabban belegondolunk, a mai való világban is vannak meredek dolgok, és amit egyszer filmre álmodnak, azokból vagy lesz valami, vagy volt valóságalapja.

De maradjunk a gasztronómiánál! Gyakran viccelődünk azzal a mit főztél kérdésre, hogy felsoroljuk a hozzávalókat, hiszen a nagy főzőműsorokban se készítenek egyszerű nevű ételeket. Én például a minap penne pasztát főztem paradicsomos, oromi sonkás, tejfölös, majonézes, magyarkanizsai vaddisznókolbászos feltéttel, melyet a végén igazi biotúróval a Gizitől a szomszédból és a tata kertjéből hozott vegán petrezselyemmel és némi parmezánnal bolondítottam meg. Magyarul: kevés időm volt és összedobtam egy tésztasalátát, de ezt így is lehet tálalni. Szavakkal tálalni. Mert ugye a szavakon sok múlik, csak a végén mindig kibújik a szög a zsákból. Aztán a nyári főzőversenyeken és különböző rendezvényeken láthatjuk itthon, hogy mire van igazán igény. Nem mondom, hogy a parasztgyomor nem bírná el a tatár bifszteket vagy a posírozott garnélát, de jobb ízűt eszik a marhapörköltből, azt bizony látni ilyen helyeken. Nem csak azért, mert az a kínálat, hanem azért, mert tényleg nagyobb kereslet mutatkozik rá. Érdekes kipróbálni szokatlan, új ízvilágot, de egyszer egy előadáson elhangzott egy gondolatmenet, ami nagyon megfogott. Valahogy úgy szólt, hogy a vajdasági ember nem az algán nőtt fel. Minden bizonnyal számos hatékony és egészséges összetevő van az algában is, de nem meggondolandó, hogy a mi termővidékünkön megkapaszkodó növények a mi genetikánknak valók?

Hatalmas pénzeket húznak le rólunk úgy, hogy olyan csodaszereket kínálnak eladásra, amik távoli vidékekről utaznak hozzánk, sokszor nyilván még zölden, hogy útközben erővel megérjenek, de ne romoljanak el, míg elérik a célt. Azt szegény emberek aprópénzért eladják, itt pedig gazdag emberek, vagy elkeseredettek, akik az egészségi állapotuk javítása érdekében megveszik, busásan megfizetik. Közben a szállító nyerészkedik. Nem baj, okos ember, talpraesett. De tényleg elgondolkodtató, hogy míg elődeink télen nem ettek friss paradicsomot, paprikát, addig mi, ha kedvünk tartja, akár januárban is levehetjük a polcról a paradicsomot. Nem is kell belegondolni, hogy mennyi napfényt látott az a paradicsom vagy paprika. Épp elég a tudat, hogy egyik legközelebbi ismerősöm is úgy gondolta, miért is ne engedhetne meg magának néhányat ebből a télen kuriózumnak számító zöldségből, vagy gyümölcsből. Volt aztán vakarózás! Nem csak akkor, amikor a pénztárcát kellett nyitni, hanem szó szerinti is. Nagy valószínűség szerint a mesterséges adalékokra érzékeny hozzátartozóm szervezete itt is azonnal jelzett, ugyanis az apró, viszkető kiütések a paradicsomtól voltak. Azóta nem vesz télen paradicsomot, hanem csak a saját kertjükben termettet fogyasztja, nyáron. A lédús, igazi trágyával tápozott növény pedig nem okoz gondot, szemben a bolti társával, amely a jó ég tudja, honnan utazott ide.

A főzőműsorokon se kell meglepődni, kellemes kikapcsolódást nyújthatnak pár percre, amíg a versenyszellem mutatkozik meg a képernyőn, vagy a gyorsaság, a főzőtudomány, csak ne felejtsük el egy tévéműsor vagy épp közösségi média esetében sem, hogy a valóság merőben más. Lankadt pitét, görhét pedig igenis jó enni. A posírozott garnéla meg megér egy próbát, aztán az ízlés dönt. Látni azt láthatjuk, hogy aminek valóban keletje van, az a kürtőskalács, a lángos, a marhapörkölt, a hurka, a kolbász pörkölt káposztával és savanyúsággal. Aki viszont enne egy kis rózsaszín báránygerincet szarvasgombás burgonyával, cékla jus-vel, annak jobban ki kell nyitni a pénztárcáját és messzebbre kell utaznia.