Szerb politikai túlélőshow: A választások

Ebben az országban mindig mindenki készen áll a választásra, még akkor is, ha az előzőt hónapokkal korábban tartották éppen meg. Szinte törvényszerűség, hogy amint lezáródik az egyik voksolás, megalakul az új parlament, az ellenzéki pártok – de nem ritkán a hatalmiak is – azonnal ráeszmélnek, hogy „de kár, pedig ha most lennének a választások, sokkal jobb teljesítményt tudnánk elérni”. Még be sem járódik az új államapparátus, máris a legjobb lenne elölről kezdeni az egészet, kampányolni újra egy jó nagyot, hogy aztán pár hónap múlva nagyjából ugyanazok az eredmények jöjjenek ki, s lehessen ismét búslakodni pár hetet, majd bemagyarázni, hogy „de ha most lenne még egy választás, biztosan több mandátum jutna”.

Ezúttal sincs még egy éve sem, hogy elnököt és parlamentet is választott magának az ország, mostanra már, úgy tűnik, megint mindenki készen áll. A kampány lényegében meg sem szűnt, esetleg a tavaly áprilisi megmérettetést követően elment egy kis nyári szabadságra, de aztán azonnal izzott tovább. Mindig vannak érdekfeszítő politikai kérdések, de most, az orosz–ukrán háború kitörése óta aztán főleg vannak. Ott van például az oroszellenes szankciók bevezetésének a kérdése, ahogyan az lenni szokott, ki is alakult három pólus, az egyik bevezetné, a másik nem, ameddig nem lesz muszáj, a harmadik meg soha, mert nincs olyan, hogy valamit muszáj. De aktuálisabb már régen nem volt a koszovói kérdés is, s igaz, az elmúlt évek szintén folyamatos feszültséggel, tárgyalási kísérletezéssel teltek, most itt a konkrét rendezési terv, amelyet végre kell hajtani, s aminek a kapcsán létre is jött három pólus, az egyik végrehajtaná, a másik végrehajtja, de pár részt inkább kihagy, a harmadik pedig soha végre nem hajtaná, nem is tárgyalna, mert ugye, olyan nincs, hogy muszáj. Inkább a szankciók, az elszigeteltség, a hanyatlás, megszoktuk. Elvégre megéri rosszul élnünk annak érdekében, hogy papíron a miénk legyen valami. Aztán remek oknak számítanak a választások követelésére a kisebb, szinte helyi szintű problémák is, a környezetvédelmi, művészeti kérdések rendezetlensége, mindezek elég okot jelentenek arra, hogy mindenki a választásról beszéljen.

Az ellenzék egy része tüntetéseket szervez, az államfő járja az országot, hogy megtudja, hol milyen beruházásra lenne szükség, népi mozgalmat szervez, bizonygatja, hogy nem áruló, ahogyan azt a szélsőjobboldal állítja. A szélsőjobboldal közben kiabálja, hogy az elnök igenis áruló, el fogja ismerni Koszovót, ha pedig nem ismeri el, biztosan lesz valami más bűne, ami miatt megérdemli, hogy ne legyen államfő. A baloldal pedig ebben a zűrben igyekszik másmilyen fogást találni a hatalmon, átfésül korábbi projektumokat, pályázatokat, visszaélésekre mutat rá, elővesz régi botrányokat, tiltakozik. Néha megtéved, s beáll a szélsőjobboldal véleménye mögé, árulót kiált.

Ebben a helyzetben Szerbiában ismét választást emlegetnek, mindenki szervezkedik, tiltakozik, nagygyűlésezik, s várja az ideális pillanatot arra, hogy hangosabban követelőzzön.

Azzal kevesen törődnek, hogy egy választás az ország egyik jelenlegi gondját sem tudná megoldani. Időhúzásnak nem rossz, ami, úgy tűnik, idehaza sokaknak túlélési módszert jelent.