Az évi szabadságok ideje van, sokan azonban szubjektív vagy objektív okokból még a tavalyit sem használták ki. Idegesek, krónikusan kimerültek, mert vagy túlhajszolták őket, vagy ők hajszolták túl magukat. Így a sikerre törő vagy a puszta megélhetésért gürcölő emberek, amikor elfáradnak az iramtól, levertek, ingerültek lesznek vagy szomorúak, mert nem tudják elvégezni, amit terveztek. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja? – mondja találóan Jézus (vö. Mt 8,36).
Sokszor túl nagy elvárással vagyunk magunkkal és másokkal szemben, emiatt feszültek vagyunk, idegesek. Kinek a feje fáj, kinek a gyomra szorul össze. Egyesek kiabálnak, trágárul beszélnek, mások nyugtatót szednek…
Ki képes megnyugtatni a szívünket, lelkünket? Meg tudjuk-e különböztetni a lényeges dolgokat a lényegtelen dolgoktól? Amikor időszűkében vagyunk, és sok a tennivalónk, képesek vagyunk-e felállítani a fontossági sorrendet? Annyi hang, megjegyzés irányul felém: a férjemé, a szüleimé, a gyermekeimé, a barátaimé… Kire hallgassak, hogy a jót válasszam? Vajon mindig a legfontosabb a munka, a kötelesség?!
Márta sürgött-forgott, a házi teendőket végezte, amikor vendégül látta Jézust, míg Mária, a húga az Úr lábához ülve hallgatta szavait. Márta idegességében kérte Jézust, szóljon Máriának, hogy segítsen, Jézus azonban azt válaszolta Mártának: Sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta (vö. Lk 10,38–42).
Mária a jobbik részt választotta. Mert nem elvesztegetett idő Isten beszédének hallgatása, a Biblia olvasása. Létszükséglet a „szüntelenül imádkozás” (1Tesz 5,17) megvalósítása a gyakorlatban, hogy napi teendőink végzése során maradjunk állandó beszélgetésben az Úrral. A napi személyes imaidőt, a Szentírás tanulmányozását és a szentmisét nem pótolja semmi. Mert nélkülük a gyereknevelés, a beteggondozás, a lelkipásztori munka és minden más munka, amit másokért végzünk, nem lehet igazán eredményes, mert „kiégünk”, elfogy a szeretetünk. Takaréklángon nem jól működünk.
Bárhol vagyunk, néhány percre el lehet csöndesedni, Istenre gondolni: „Itt vagyok, Uram, tudom, hogy jelen vagy. Figyelek rád, hallom a szavad. Tudom, mellém állsz, megerősítesz.” Az Istennel töltött csendes percek nem arra szolgálnak, hogy elmeneküljünk az élet gondjaitól, hanem hogy az Istennel való őszinte beszélgetés által helyesebben, Jézushoz hasonlóan gondolkozzunk, beszéljünk és cselekedjünk.
A televízió, a számítógép, az okostelefon arra csábít, hogy megfeledkezzünk arról, hogy naponta olvassuk a Szentírást, elmélkedjünk Isten szaváról, üzenetéről, az örömhírről, amely nekünk szól. S amikor engedünk a csábításnak, megérezzük, hogy pillanatok alatt elfog minket az idegesség, a bizonytalanság.
Igyekszem szem előtt tartani a bibliai tanácsot: „Vesd az Úrra gondodat, s ő majd gondoskodik rólad” (Zsolt 55,23), és aggodalmaskodás helyett Istenhez emelni a lelkemet, megosztani vele a gondomat. A Szentlélek pedig segítségemre siet emlékeztetve a külön füzetbe gyűjtött bibliaidézetek valamelyikére, amely számomra abban a pillanatban ellenszere minden rossz gondolatnak, szónak és tettnek, ami megkísért.
A nap folyamán nem mindig tőlünk függnek az események, és nem mindig tőlünk függ, milyen személyekkel kerülünk kapcsolatba. A dolgok kimenetele azonban tudom, hogy tőlem függ. Attól, hogy hogyan reagálok a számomra kellemetlen helyzetben. Ha felháborodok, haragra gerjedek, a Szentlélek gyümölcse (Gal 5,22–25) helyett és a szeretet helyett (Róm 12,9–15, 1Kor 13,1–13) türelmetlenség, indulatok irányítják szavaimat és tetteimet (vö. Gal 5,19–21). Ha azonban napközben kommunikálok Istennel, akkor bizalommal tudom mondani neki: Köszönöm, Uram ezt a kellemetlen helyzetet, köszönöm és elfogadom ezt a lehetetlen személyt. Előre megköszönöm és tudom, hogy ebből a megpróbáltatásból csupa jó dolgokat fogsz kihozni számomra és mások számára.
Isten megvizsgál minden eseményt, ami velünk történik, és csak azt engedi meg, amit felhasználhat a mi lelkünk javára vagy mások lelki javára (Róm 8,28–29). Ha az ő szemszögéből tudjuk nézni a helyzetünket, gondjainkat, s mindezt imában megbeszéljük vele, az emberek nem fognak kiborítani, nem fognak idegesíteni bennünket.
„Amikor teljesen megtérünk Istenhez, saját személyes történetünket is egészen új módon értjük meg: úgy tűnik, mintha a múltunkat, jelenünket és jövőnket egy aranyszál kötné össze, mely minden dolognak értelmet ad, felfedezzük életünkben az Atyaisten szeretetének megszámlálhatatlan jelét” (Chiara Lubich). És akkor minden idegesítő, terhelő körülmény ellenére az aggódás helyett békesség és Isten iránti bizalom tölti el a szívünket!
