Egy, állítása szerint Marokkóból érkezett, húszéves forma migráns uzsonnája, csemegéje vagy vacsorája ez: eurokrém és mákos kalács. Hogy éppen melyik, nem tudni, mert, közös nyelv híján, egy mukkot sem tudunk váltani. Annyit azért sikerül megtudni, hogy Marokkó. Onnan érkezett, és egészen Horgoson, az egykori Bácska-birtokhoz legközelebb eső boltban futunk össze. Zokniban és papucsban van a társa, aki a telefonját szeretné feltölteni, ez is csak mutogatással, kézzel-lábbal elmagyarázva derül ki. A boltosok azért nem olyan készségesek, hogy a telefont is feltegyék tölteni, de kiszolgálják őket. Ezen is csodálkozom, hogy abban a kisboltban három nő dolgozik. Védtelenül, állva a sarat, a betóduló migránsokat, a szagukkal együtt. Füstszagot és jellegzetes, édeskés, savanyú bűzt hoznak magukkal. Meg még ki tudja mit nem. A lányok, asszonyok a boltban azt mondják, hogy nem kell félni tőlük, minek féljenek. Bejönnek, megveszik, amit akarnak és távoznak. Egészen este kilencig nyitva van a bolt, ami előtt többször egész sorok alakultak ki az elmúlt hónapokban, amikor arrafelé járva odavonzotta a szemet a csődület.
(Fotó: Gergely Árpád)
Most azonban valami megváltozott. Múlt csütörtökön felbolydult a falu, de talán mondhatni azt is, hogy a fél világ szeme Horgoson volt, amikor két banda tűzött össze, először csak verekedéssel, szóváltással, majd előkerült a fegyver is, el is dördült, sebesült is volt. Az esetet megelőző folyamatot rögzítették, és jól kivehető, ahogy gépfegyverrel szabadon sétál Horgos utcáin az éjfekete férfiak csapata. Aztán pénteken reggel már százával gyűjtötték össze őket három helyszínen, a falu különböző pontjain, hogy buszra tessékelve őket Preševóig utaztassák mindannyiukat. Csak hogy ezzel még nem ért véget a történet, sőt, mintha egy végtelen történet szemtanúi lennénk. Péntektől kezdve folyamatos az elszállítás, gondolhatnánk, kicsit fellélegzik a falu, nem lehet lépten-nyomon migránsba botlani, jött a belügyminiszter. Helikopterrel érkezett Horgosra, megígérte, hogy odafigyelnek a helyiek biztonságára. A városvezetők és a falu elöljárói tanácskozást tartottak, de ők maguk is tudják, hogy nem csak, hogy nem az ő feladatuk a világprobléma megoldása, hanem lehetetlen is, helyi szinten legalábbis biztos, hogy nem lehet végérvényesen megoldani. Annyit azonban lehet tenni, hogy több rendőr legyen, hogy az esetleges rendbontásoknál közbe tudjanak avatkozni.
Az egyik begyűjtés helyszínén pénteken állig beöltözött és felfegyverkezett csendőrök gyűrűjében érdeklődhettem nyugodtan, némiképp biztonságban érezve magam. Az egyikük még viccelődött is velem, hogy ne menjek túl közel, mert van pár bolíviai nő is a migránsok között, egyikük szokatlanul fehér bőrű, nehogy összetévesszenek vele. Kicsit el is szégyelltem magam, hogy talán nem öltöztem fel épp csinosan, de hát azért mégse téveszthetnek össze. És valóban, a bolíviai nőket megpillantva, külsőleg nem olyan feltűnő a különbség. Az utcán el is sétálhatnának bárki mellett feltűnés nélkül. Az egyik, együttérzésemre apellálva, bociszemekkel, bekönnyezve magyarázta, hogy elvették a pénzét. Akkor felkísérték őket a buszokra. Egyedül a sofőrt sajnáltam, akinek a hosszú utat végig kellett vezetnie nemcsak a bűzt elviselve, hanem ki tudja, mi is megtörténhetett volna… A lényeg, hogy elmentek, elvitték őket.
(Fotó: Gergely Árpád)
Aztán úgy hozta a sors, hogy hétfőn vissza kellett térnem az adott helyszínre. Teljes lelki nyugalommal mentünk ki a birtok elhagyatott épületeihez, gondolván, hogy úgyse találunk senkit, a fényképész majd tud jó fotókat készíteni, hogy üres a birtok, elmentek a migránsok. Ehelyett az a kép fogadott minket, hogy az udvaron egymást érik a sátrak, az ablakon ki van dugva egy kályhacső, ami füstöl, a migránsok pedig, nagyjából ötvenen, ott dörgölgetik a kezüket az általuk rakott tűz körül és száradnak a ruhák. Zöld és fekete kabátok, zoknik, plédek. Asszociációim merészek. De hát sehol egy színes darab. Kék vagy sárga, csak zöld és fekete. Az egyikük meg is jegyzi, hogy ne fényképezzünk, nem akarnak ők semmit, csak nyugalmat. Mi is azt szeretnénk. Már régóta. Nem lövöldözést az utcán, nem büdös és félelmetes tömeget az utakon, a buszainkon, nem félve kimenni este öt után. Mi is csak nyugalmat szeretnénk. Egészséget, békét, szeretetet.
Visszakanyarodik a gondolatmenetem a húsz év körüli fiúhoz. Vajon itthon, nálunk, minden asztalra jut eurokrém és mákos kalács? Marokkóban, ha jól tudom, nincs háború. Azt szokták mondani a migránsok, hogy a háború és a szegénység elől menekülnek. A cél általában Németország. Sem németül, sem angolul nem tudunk szót érteni a fiúval. Talán jobb, ha nem is tudom, milyen munkára készül ő és a többi, a nyelvet egyáltalán nem beszélő társa. Csak annyit tudok, hogy szeretném békében és szeretetben ünnepelni a karácsonyt. Idén is, de engedje a Jóisten, hogy még több éven át. Nekik is ezt kívánom!
