Évek, évtizedek óta szőnyeg alá söpört problémákra világítottak rá a nemrégiben bekövetkezett események, amelyek megrengették a szerbiai oktatási rendszer egészét. Különféle vélemények láttak napvilágot a történtek kapcsán, egyesek azt állították, hogy a szülők a hibásak, mások azt, hogy maguk a tanárok tehetnek nagyrészt róla, hogy manapság a tanórák többségét olyan hangulat jellemzi, amilyet azon a bizonyos videón láthattunk, melyen két diák kirántotta a széket az angol szakos tanára alól, majd ezt közzé tette az interneten. Sokan az államot tették felelőssé az oktatási rendszer teljes elhanyagolása miatt, megint mások az internet világát, a fiatalok szocializálódásának az elmaradását okolták azért, hogy egy olyan helyzet állt elő, amelyben a tanároknak tiltakozniuk kell, harcolniuk azért, hogy biztonságban érezhessék magukat, s távol tartsák maguktól és családtagjaiktól a tanulók által elkövetett esetleges erőszakos tetteket.
(Illusztráció – arhimed.edu.rs)
Az egész történet a minap egy teljesen új dimenziót kapott azonban akkor, amikor az egyik elkövető, iskolából kicsapott diák öngyilkossági kísérletet követett el, és kórházba került. E sorok írása közben annyit lehetett tudni, hogy a mentősök időben érkeztek a helyszínre és az intenzív kezelések osztályán tartott fiúnak stabil volt az állapota. A történtek azonban egy sor további kérdést is felvetettek: hogyan érzik ma a fiatalok magukat a bőrükben, miért van az, hogy számos kutatás bizonyítja, minden második, harmadik gyerek szorongással, gátlásokkal, mentális problémákkal küzd, ki foglalkozik velük, tudják-e, hogy van kihez fordulniuk, amikor bajban érzik magukat, értik-e egyáltalán, mit jelent, ha valakivel szemben csínyt követnek el, melynek következtében az illető megsérülhet, ráadásul közröhej tárgyává válik, ugyanúgy tekintenek-e az internetes megjelenésre, a nyilvánosságnak való kitettségre, megszégyenítésre, mint a náluk idősebbek, bárki bármikor elmagyarázta-e nekik, hogy hol húzódnak bizonyos határok, s megkérdezte-e bármelyik fiataltól, hogy amúgy, egyébként, jól érzi-e magát, be tudott-e illeszkedni, s mit miért követ el, amikor átlép egy meg sem jelölt határt, amelyről nem is tudhatja, hogy létezik, mert nem olyan értékrendszerben nőtt fel, amilyenben mi, idősebbek? Azt hiszem, ezek ma ugyanolyan fontos kérdések, mint azok, amelyek már eleve tényként kezelik az iskolai erőszaknak a jelenlétét, a fiatalok fegyelmezetlenségét, s arra keresik a választ, hogyan lehetne ezt visszaszorítani, mit tehet ellenük az oktatási rendszer, s mit egy tanár, akit nem arra képeztek ki, hogy egy teljes osztálynak a pszichológusa legyen, hanem arra, hogy tudást adjon át, akkor is, amikor ennek a tudásnak az átadása iránt egyáltalán nincs fogékonyság az adott osztály tagjainak olyan kilencvenöt százaléka részéről.
Igen, megváltoztatta alaposan a közgondolkodást az erőszakos cselekedet kapcsán, s az akörül kibontakozott, mai oktatással kapcsolatos téma kapcsán az, ami később a tanulóval történt. Rámutatott egy olyan érzékeny pontra, amivel kapcsolatban egyelőre csakis azt tudjuk nagy bizonyossággal kijelenteni, hogy nincs rá válaszunk, megoldásunk, rendszerszerű kezelési módszerünk, egyelőre azt tudjuk tenni, hogy megrendülünk, elképedünk a történtek miatt, s ez lényegében mind a két esetre, a bántalmazásra és az öngyilkossági kísérletre is vonatkoztatható. Ezekből a tényekből kiindulva pedig egy sokkal sötétebb terepre jutunk el, ha tovább gondolkodunk, fel kell ugyanis eszmélnünk, rá kell jönnünk arra, hogy egy teljesen széleskörű társadalmi problémával állunk szemben, amelyet egyszerűen nem lehet egycsapásra, varázspálcával megoldani. Annyira el vagyunk foglalva már évek, évtizedek óta mi, a társadalom tagjai, szülők és tanárok, bármilyen szempont alapján bármelyik kategóriába sorolható egyének a mindig aktuálisnak számító problémáinkkal, például az egzisztenciális kérdésekkel, a politikai harcok kimenetelével, rövidítve és egyszerűsítve a mindennapokkal, hogy lényegében elfelejtettünk odafigyelni arra, milyen hatással vannak a körülöttünk létező dolgok felnövekvő generációk sokaságára, hogyan hat ki rájuk mindaz, ami az elmúlt években történt, beleértve az egy online térben való létezés által meghatározott, s talán menedékként is szolgáló mindennapokat, beleértve a háborús retorika szűnni nem akarását, az állandó konfliktusveszélyt, a szülők problémáinak követését, a pandémia hozta bezártságot, s minden más rosszat, ami téves irányba fordíthat egy erőteljes fejlődési fázisban haladó fiatal egyént. Mit üzenhet számukra a televíziókban látott, alacsony intelligenciaszintű egyének megcsúfolását attrakcióként beállító valóságshow-világ, amely úgyszintén elfogadott, sokszor vicces és szimpatikus helyzetként tálal bűnözők, nevesincs „hírességek” által elkövetett erőszakos tetteket, minden etikai kódexet mellőző jeleneteket.
Igen, a tanároknak minden joguk megvan arra, hogy biztonságos körülmények között gyakorolják hivatásukat. A gyerekeknek minden joguk megvan ahhoz, hogy kortárs iskolai erőszakot ne is lássanak, s nincs semmi joguk arra, hogy effélét gyakoroljanak. Hogyan juthatunk el ezeknek a jogoknak, alapvető értékeknek a megvalósításáig? Aligha lehet a válasz erre a kérdésre az, hogy nagyobb szigorral, a telefonok óra előtti elkobzásával, iskolai kicsapásokkal, egyesek és intők osztogatásával. Egy egész társadalmi értékrendszernek kell újjáalakulnia, alkalmazkodnia a mai modern időkhöz, olyan tudatosságnak kell megteremtődnie, amelyben világos lesz, milyen körülmények között élünk, s azok fényében mire lenne szükségük a fiataloknak ahhoz, hogy ne sérüljenek túlzottan a felnőtté válás időszakában, elsősorban megértésre, odafigyelésre, türelemre kellene törekedni, egy olyan oktatási rendszerben, amelyben nem érzi magát rabnak, tehetetlennek, érdektelennek, feleslegnek, közömbösnek sem tanár, sem diák. Hosszú út lesz ez, s vannak olyan utak is, amelyek szakadékba vezetnek. Reméljük, a hazainak nem ez lesz a sorsa, talán példát lehet venni másokról, olyanokról, ahol ez a folyamat nem ebbe az irányba haladt, s nem a szakadék mélyén kötött végül ki. Fontos ez az út, mert nem az erőszaktevők, kegyetlenek és bántalmazottak, áldozatok történetének „egyszerű” esetével, hanem a jövőnkkel állunk szemben.
